–

Szóval a tükör előtt állok, meztelenül. Pont, mint Szomjas Helga a Húszezer éjszaka című könyvben. A regényben, amit az előző életem végén írtam. Amikor még csak az elején voltam annak az útnak, amin most járok. Én úgy hívom, hogy „az utam középre”. Az elmúlt néhány évben kifordítottam az életem, mint egy zsákot, kiráztam belőle a keményre száradt morzsákat, kiöblítettem, aztán visszafordítottam, és szép lassan elkezdtem csupa olyasmivel megtölteni, ami tényleg ebbe a zsákba való. Nem megy mindig tökéletesen (sőt), de

miután elkezdtem meghallani a saját hangomat arról, ha valami nem stimmel, viszonylag biztos kézzel vagyok képes tartani a belső iránytűmet. Kiállni magamért. Nemet mondani. Igent mondani. Menni, megállni. Érvényesnek tartani az érzéseimet, gondolataimat. Megszeretni a testemet.

Megtenni érte azt, amit sporttal, étellel, vizsgálattal, megelőzéssel, alvással megtehetek. Egyáltalán: meglátni őt, olyannak, amilyen (és egyszer majd befejezni azt, hogy egyes szám harmadik személyben beszélek róla…). Elfogadni, ami sosem lesz olyan, amilyennek gyerekkoromban, amikor a tükör előtt álltam, kívántam magamnak. De szeretni azt, ami szép benne. Nem minden szép benne – ezzel is rendben lenni.

Mert nem mindennap szeretek belenézni a tükörbe, látni a testemet, szembesülni a szorongásaimmal, bizonytalanságaimmal. De attól, hogy nagyjából középen vagyok, ez is teljesen oké. 

Most, a lányok miatt, én is megálltam egy percre, és rátettem a mellkasomra a kezemet. Egy pillanatra átfutott rajtam a túlzott szemérem, az otthonról hozott szégyenlősség és a tabuk, hogy a szüleimmel nem láthatjuk egymást meztelenül, még véletlenül sem, hogy nem beszélhetünk a testünkön épp végbemenő nyilvánvaló változásokról, hogy a csontjaimig elpirulok, amikor apámnak elmondom, hogy megjött az első menstruációm… csupa zavarba ejtő emlék. Hagyom, hogy végigmossanak, aztán távozik belőlem a régi szemérem, és elkezdem a vizsgálatot. Bőr a bőrhöz ér. És miközben a kezem végzi a mozdulatokat, arra gondolok, hogy itt-ott lehetne szebb a testem, hosszabb, keményebb, fiatalabb, de alapvetően… jól van így minden. Rendben vagyok.

Most pedig jöjjenek ők hatan, akik vállalták, hogy csatlakoznak hozzám ebben a kihívásban!

Gyárfás Dorka: A testem és én most egyek vagyunk

Nekem egy trauma kellett ahhoz, hogy megérkezzem a testembe, és elkezdjem figyelni a hangjait, a jeleit. Először csak feküdni az ágyon, és hallgatni, ahogy a bánat lerágja a húsomat a csontokról. Aztán felkelni, és átélni az áttetszőséget. Később nézni magam a tükörben, ahogy lassan olyanná válok, amilyen az éjszakai álmaimban mindig is voltam, és végül megérinteni a bőrömet, ismerkedni vele, felfedezni minden négyzetcentiméterét. Úgy figyeltem magam, mintha új lennék, mindennap rácsodálkozva a változásokra. És ez a mai napig tart.

Ha lehajtom a fejem, befelé figyelek, és enélkül már nem tudnám végigcsinálni a napjaimat. Amikor meg felemelem a fejem, akkor kifelé, de ebbe beletartozik az a porhüvely is, amiben magamat hordozom a világban.

Kamaszkoromban lehetett talán utoljára ilyen kapcsolatom a külsőmmel: ismerkedős, intim és játékos. Időnként még felbukkan benne az öngyűlölet, de hamar elhessegeti egy hang: nincs ki ellen harcolni. Ez vagy, kívül és belül. Magadnak kell csak megfelelned. Magadnak kell elég jónak lenni. Minek harcolni tovább?

Régen azt hittem, a megoldás kulcsa, ha az ember nem néz tükörbe. A tükörre haragudtam – hát nem nevetséges?

Ma már nem félek a betegségektől sem – mindaddig, míg a belső hangommal párbeszédben állunk, amíg megadom neki a tiszteletet és az időt, addig erősnek érzem magam. A testem és én most egyek vagyunk. 

Marossy Kriszta: Én voltam a saját testszégyenítőm

Vannak napok, amikor azt érzem, hogy felrobbanok a körülöttem lévő feszültségektől. Ma is hajnalban ébredtem, azóta próbálom kihozni magamból a legtöbbet, hogy haladjak, de valamin mindig felakadok. Egy órája félresöpörtem mindent és inkább elkezdtem jógázni és közben figyelni, mire hogy reagál a testem. Most meg itt állok a zuhanyzóban, és várom, hogy a cirkó ma a vízmelegítés mellett döntsön. Nézem a testem, és azon merengek, hogy a fenébe lehet, hogy fiatal nőként egyáltalán nem fogadtam el, pedig emlékszem, kifejezetten szép volt. Még kábé öt centi kellett volna a combomhoz, és meg lett volna a kilencvenes évek nagy modellgenerációja által diktált „tökéletes” alak. 90-60-90, mell, derék, csípő. Ez stimmelt, de én utáltam magam, nem jól törődtem a testemmel. Én voltam a saját testszégyenítőm. A külső normákra és nem rá figyeltem. Tényleg rá, magamra…

Most itt állok negyvenhét évesen, és minden hibájával együtt szeretem. Nem tudom, mi hány centi, látom, mi és hol rég nem „tökéletes” már. Már nem is vágyom rá, rendben vagyok vele általában, ma például átölelném. Hálás vagyok neki, hiszen az a rengeteg műtéti seb rajta pont azt mutatja, hogy mindig szólt, idejében jelzett, hogy: „Figyelj, te idióta, baj van benned, tedd rendbe!”

Sokszor és nagyokat szólt, mire megértettem, hogy okosabb nálam, hogy csak együtt lehetünk okosak.

A jobb mellemen például alig látható már az egy éven keresztüli kaszabolás és a nagyműtét nyoma. De azért én látom, és éppen emiatt már rendszeresen figyelem, vizsgálom is. Felkutattam a legkevésbé sugárzó gépet és a hozzá tartozó csodás szakembert az éves ellenőrzésekhez, és nemsokára majd büszkén megyek vissza hozzá, hogy jelentsem, elhúzott az a makacs ciszta, amin törtük a fejünket. Amúgy most, hogy így vizsgálgatom magam, úgy érzem, minden rendben velük és tökéletlenségükben is tökéletesek. Jól vannak, jól vagyunk.

Már csak az maradt hátra, hogy felkészítsem őket a hideg zuhanyra, mert a cirkó természetesen nem olyan figyelmes, mint a testem. De hát ez egy ilyen nap… 

Csepelyi Adri: Akkor vagyok nyugodt, ha tudom, mi zajlik a testemben

Vitaminok, víz, bőrápolási rutin, orvosi kontroll. Tulajdonképpen néha önmagam számára is meglepő, mennyire következetes és kitartó vagyok, ha az egészségemről van szó.

Fegyelmezett. Egyes vélemények szerint paragép. Őszintén: nem tudom. De akkor vagyok nyugodt, ha tudom, mi zajlik a testemben.

Az évek során megtanultam, mikor kell több egy-egy vitaminból vagy ásványi anyagból, látom a bőrömön, mennyire vagyok stresszes, és mikor nem iszom eleget. Félévente nőgyógyász, évi egy-két alkalommal mellultrahang.

A többi hónapban magamat vizsgálom. Akár többször is. Néha szinte reflexszerűen, amikor kiszállok a kádból, beállok a tükör elé. Sosem éreztem kínosnak vagy megterhelőnek. Néhány éve már nem a hibákat figyelem, hanem hálát érzek a testem iránt. Hogy bírja a strapát, és egész jól eldöcögünk ebben a bőrben. Cserébe, úgy érzem, alap, hogy figyelek a jelzéseire, és kompenzálom valamennyire az őrült életet, amit élni kénytelen.

Szóval, kedves testem: figyelek, vigyázok rád. Jó, hogy vagy. Köszi.

Filákovity Radojka: A testem egy ideje nyomja a vészcsengőt

Nagyon rég voltam önmagammal – milyen erős képzavar ez. Holott rengetegszer megesik az emberrel, hogy nincs jelen; nem figyel a saját érzeteire, a teste jelzéseire, a mentális állapotára.

Pedig az én testem egy ideje nyomja a vészcsengőt: sok az ülőmunka, kevés a mozgás, és mentálisan is megterhelő ez az időszak.

Nagyjából mostanáig figyelmen kívül hagytam ezeket a jeleket, és csak használtam tovább, amennyire lehetett, kizsigereltem, elhanyagoltam. Mert valahogy magától értetődő ő nekem; hogy van és szolgál, rendületlenül – mekkora hülyeség.

Rég nem vizsgáltam meg magam, talán épp a jelenlét, a figyelem hiánya miatt. Meg ott volt az a hamis illúzió is, hogy sérthetetlen vagyok – amit a járvány most egyébként többszörösen keresztülhúzott. Furcsa volt lelassulni, lecsendesedni, visszaérkezni magamhoz, tudatosítani az érzeteket, a jeleket, amikkel a testem üzen. Eleinte féltem a vizsgálattól, hiszen jó ideje nem végeztem el, mi van, ha… De aztán egyre inkább elkezdett visszatérni az érzés, hogy felelősséggel tartozom a testemért, magamért, ez pedig minden szorongást felülírt. Az jutott eszembe közben, mennyire nem fair, hogy folyamatosan csak ígérgettem, jobban oda fogok figyelni a testemre, de végül semmit sem tettem érte. Pedig tőle már annyi mindent kaptam. Most például, a vizsgálat befejeztével azt a megnyugtató érzést, hogy minden rendben van.

Szőcs Lilla: Mégis félek

Nem tudom, hogy kell kitapogatni egy csomót. Szerencsére még sosem volt csomó a mellemben, amit kitapogattam volna. Nem szeretem ezt a vizsgálatot, félek tőle, akárki csinálja. A nőgyógyászom szerint pedig rém egyszerű megvizsgálni magunkat. Lehet, hogy máshoz kéne járnom?, gondolom, amikor ezt mondja… Mert szerintem annyira azért nem olyan egyszerű. Biztos, ami biztos, rákeresek a Google-ban, hogy kell végezni a mellvizsgálatot. Mi van, ha nem jól csinálok valamit, mi van, ha elkerüli a figyelmemet egy fontos dolog? Nem érzek semmit, ezek szerint rendben vagyok. Csak a melltartó kosarának fájdalmas nyomát tudom kitapintani.

De a gondolataimat nem tudom megállítani, pedig a családomban hála istennek senkinek sem volt mellrákja. Mégis félek.

Egyre idősebb vagyok, egyre nagyobb a kockázata annak, hogy egyszer majd mégis találok valamit. Ha nem ma, akkor máskor. Ha nem ezt, akkor más betegséget. Remélem, az, hogy nem érzek semmit, jó jel. A karom zsibbad az enyhe izomláztól – nem a sok sport okozza, hanem a szorongás. Rám is hat az idei év őrülete, a második hullám óta egyre erősebben szorongok, egyre nehezebb befelé figyelnem, arra, hogy mit súgnak az ösztöneim arról, hogyan is vagyok. Erre mindenképpen jó volt ez a nap. A figyelemre. Megígérem magamnak, hogy a jövő héttől minden más lesz – ezúttal tényleg.

Tóth Flóra: Tipikus, hogy az önfigyelem napját is két részletben bonyolítom le

Nekem az önfigyelem központja a fürdőszoba. Egy gyerekkori nyaraláskor fedeztem fel, hogy milyen csodálatos az, amikor a fürdőkádból látod magad a tükörben – azóta felnőttként kifejezettem törekszem erre. Még akkor is, ha nem mindig esik jól belenéznem. Mert persze én is, mint a legtöbben, elég hullámzóan látom a tükörképem csodálatosnak, de most alaposan megnéztem magam.

Egy pillanatra hagytam magam örülni annak, hogy kicsit közeledtem a vágyott formámhoz, de az önfigyelem jegyében a gondjaimat is sorra vettem – például azt, hogy az utóbbi hetek hajtásában csúnyán elmaradtam a sportolással. És, ha már ott voltam, elvégeztem az úgynevezett „ceruzás” mellvizsgálatot (valójában szemhéjtussal), ami persze nem valódi vizsgálat, hanem annak az ellenőrzése, hogy mennyire lógnak az ember mellei. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy leengedett karral ceruzákat (vagy szemhéjtusokat) pakolgatsz a melled alá, ellenőrizve, hogy leesik vagy ott marad. És ha ott marad, akkor hány darab marad ott… Nyilván kifejezetten nevetséges látványt nyújt az ember szemhéjtusokkal a melle alatt, így külön örültem, hogy közben a következő párbeszéd zajlott le a fürdő ajtaja előtt a lányaim között:

– Szerinted bemenjünk?
– Szerintem a mama fürdik, inkább csak kiabáljunk be.
– Jó. De miért fürdik ilyen korán? [És aztán bekiabáltak.]

Nem akarok dicsekedni az eredménnyel, úgyhogy nem is árulom el, csak annyit mondok, hogy két ceruzával több esetén már elgondolkoznék, hogy megnézzek egy YouTube-videót a mellfelvarratásról… hogy aztán teljesen eltántorodjam tőle. (Pontosan ez történt a tokámmal kapcsolatban is, amit a legkevésbé szeretek magamon.)

Miközben ezen gondolkoztam, megcsináltam a rendes mellvizsgálatot is, úgy, ahogy a nőgyógyászom szokta. Közben pedig arra lettem figyelmes, hogy befelé figyelek, arra, hogy lelkemnek mire lenne szüksége. És mivel hazaért a férjem, folytathattam is; egy (nagyon nem környezettudatos) teli kád vízben, és egy kávéval. Az élvezetes önfigyelmet pedig a nemrég megjelent kedvenc krimisorozatom legújabb kötetével fokoztam. Egy fél órát olvastam is a kádban nyugodtan! Szóval, nagyon köszi, Kriszta, ezt a délutánt!

Már átcsúszott másnapra, de azért megcsináltam az egyik kevésbé élvezetes, de fontos részét a női egészség megőrzésének: kértem időpontot a nőgyógyászomhoz a szokásos éves vizsgálatokra. Mondjuk, elég tipikus, hogy az önfigyelem napját is két részletben bonyolítom le… de most legalább egyedül megyek majd a vizsgálatra, nem úgy mint tavaly:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Girlz On Board (@girlzonboard) által megosztott bejegyzés,