Advertisement

Például én magam egyáltalán nem szeretek sportolni

Illetve ez attól függ, ki mit ért sportoláson. Ha a díjátadó ceremónia és az utána lévő zuhanyzás is beleszámít, akkor talán már nem fogalmaznék ennyire sarkosan. Ha viszont a sportolást leszűkítjük arra az időintervallumra, amikor a szigorúan vett testmozgást végezzük, akkor én bizony semmilyen mámoros, örömhormon borította élményről nem tudok beszámolni.

Simán eltespednék egész nap a kanapén, ha arra az érzésre várnék, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzek a testem határait feszegető sportélményre és az oxigénhiányos állapotra, amit aztán egy napokig minden egyes mozdulatot megkeserítő izomláz követ.

És szerintem ez tök oké, hogy ebben sem vagyunk egyformák. Mert tudom, sőt személyesen is ismerek jó pár olyan embert, aki egyszerűen imádja és hajszolja ezt az élményt. Hogy fáj, hogy feszül, hogy húzódik, nyúlik, erősödik. Hogy nap mint nap leküzdi önmagát, formálja a külsejét, megvalósítja a kitűzött célokat, bármi legyen is az, az áhított időeredménytől kezdve a lefutott távon át a vágyott súlyig vagy karkörméretig. 

Lehet, hogy valaki azért sportol, mert az elsőtől az utolsóig élvezi minden egyes pillanatát, sőt ha olyan elképesztően szerencsés, hogy még csipetnyi tehetsége is van egy bizonyos mozgásformához és ezért akár hivatásszerűen is képes űzni ezt az úri huncutságot, akkor az maga a beteljesült álom. De a legtöbben nem így vagyunk, mégis szemérmetlenül tolják az arcunkba mindenhol, hogy sportolni márpedig csodás! 

Skype-edzés Csabával, ami mindig úgy kezdődik, hogy ma nincs kedvem edzeni (ezt meg is szokta örökíteni ilyen remek képekkel)

A nagy büdös francot az.

Nekem speciel érmet nyerni csodás, meg a forró víz alatt lemosni a sós izzadságot a testemről egy edzés után. Csodás hazaérni a futásból, és a fájdalmas nyújtás után leülni a kanapéra és konstatálni, hogy igen, megcsináltam. Ma is. Pedig szar volt elindulni, és közben is bármikor le tudtam volna ülni az első padra. Engem nem a sportolás öröme motivál, hanem a jutalomturmix, és azoknak az embereknek a társasága, akiket a sportnak köszönhetek. Ezek adják az élményt, nem a feszülő izmok meg a lefutott kilométerek. Mégis sportolok. Van, hogy csak hetente kétszer, de jobb időszakaimban heti hat-hét alkalommal is. Méghozzá azért, mert baromi jó hatással van rám, ami túlmutat azon az egy óra szenvedésen, amit a mozgással töltött időszak jelent. Ez olyan, mint a fogmosás. A rutin részévé vált, tudjuk, hogy így meghosszabbítjuk a fogaink egészségét, és ha tetszik, ha nem, sikáljuk mindennap.

Nem azért, mert eksztázisba esünk azokban a két percekben, hanem mert tudatosak vagyunk és fegyelmezettek (néha meg kevésbé, de belefér).

Én így tekintek a sportra. Egy folyamatosan ismétlődő tevékenység, ami sokszor baromi unalmas, nagyon könnyű a fontossági lista végére csúsztatni és mindent, de leginkább bármit előtérbe helyezni, csak megmozdulni ne kelljen. Nekem legtöbbször semmi kedvem hozzá, de elengedhetetlen része az egészségtudatos, testtudatos, öntudatos életnek.

Érmet nyerni csodás!

Sportolok, mert szeretem magam,

és azt a testnek nevezett szerkezetet, amibe a lelkem van csomagolva. Erre a rendkívül törékeny és sérülékeny burokra pedig vigyázni kell, mert nagyon fontos munkát végez: egyebek között életben tart.

Nem vagyok hajlandó élményekről lemondani azért, mert a fittségem hiánya mozgáskorlátozottá tesz. Nem, nem a végtaghiányom, hanem az állóképességem. Nekem fontos, hogy le tudjak sétálni akár húsz kilométert is egy nap, ha épp egy új várost vagy környéket fedezünk fel a családi nyaraláson, vagy egész hétvégén bírjam a tempót Koppenhágában, amikor a helyi szokásoknak megfelelően biciklivel közlekedünk a városban.

Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha nem tennék meg minden tőlem telhetőt, ha nem vigyáznék magamra, és az általam kontrollálható kockázatokat nem csökkenteném az egészségemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez a felelősségvállalás egyik formája, és talán egyfajta szeretetnyelv is. 

Nyugodt szívvel akarok válaszolni a gyerekemnek, amikor a szemembe néz, és azt kérdezi, hogy: Anya, ugye te sosem halsz meg? A szemébe tudjam mondani, hogy de, mindannyian meghalunk egyszer, de megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ez minél később történjen meg.

Heti egyszer járok, végigszenvedem azt az hatvan percet, cserébe utána egész héten nem fáj a hátam! És közben baromi sokat tanultam a testemről

Számomra ebben az ígéretben benne van az, hogy vigyázok magamra, ahogy csak tudok. Ennek pedig az egyik legalapvetőbb módja a rendszeres sport. Tetszik, nem tetszik, ez így van.

Ami után sokkal hosszabb ideig érzem jól magam, mint amennyi időt fordítottam arra, hogy ezt a mentális egyensúlyt elérjem.

Ehhez pedig felszabadító volt bevallani magamnak, amikor futócuccban agonizáltam a kanapén, hogy ez most lehet, hogy nem lesz kellemes, de ezzel nincs semmi gond.

Hosszan kerestem azokat a módszereket, trükköket, amikkel ritkíthatom a lustaságommal vívott csatákat minden egyes edzés előtt. Ezt az utat mindenkinek saját magának kell bejárnia, de itt van néhány tipp:

1. Jutalomfalat

Podcasthallgatással jutalmazom meg magam futás közben, így igazából nem is azért indulok el, hogy fussak, hanem hogy végre meghallgassak egy újabb epizódot a kedvenc beszélgetős műsoromból. Az elején nagyon sokat segített, hogy egészséggel és mozgással kapcsolatos felvételeket hallgattam, így baromira büszkén tettem egyik lábam a másik elé, miközben a fülemben azt bizonygatták, hogy ezzel mennyivel csökkentem a különböző betegségek kockázatát, és milyen jótékony hatása van annak, amit épp csinálok.

2. Közösség

Számomra mindig extra erő volt, ha egy közösség részeként sportolhattam. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes edzésen kell hogy legyen társaság, de az, hogy a motiválatlan időszakban van egy támogató közeg, nagyon sokat jelent. Pilatesre azért járok több mint egy éve minden szerdán, mert egy háromfős csoportban mindig megbeszéljük, hogy aznap mindenki megy. Ha nincs is kedvem, akkor is ráveszem magam, mert ha a másik két társam ott lesz, akkor én sem mondhatok nemet. 

A tavalyi félmaratoni felkészülésemet annak köszönhetem, hogy adománygyűjtő futó voltam, így minden egyes elvégzett edzés közben azokra gondoltam, akikért futok. Ez átlendített minden holtponton. 

3. Az edző

Van, hogy azért vagyok hajlandó végignyomni egy kemény edzést, mert motivál az a személy, aki idejét és tudását arra fordítja, hogy adott pillanatban belőlem kihozza a maximumot. Mindig sokkal fegyelmezettebben és kiszámíthatóbban sportolok, ha edzők segítik a munkám. Jólesik a bizalmuk, a hitük, és hatalmasat lendít a pozitív eredmény felé a tudásuk és szakértelmük. Egy jó edző egy életre el tud kötelezni a sport mellett még akkor is, ha ezt sosem gondoltad volna magadról (én például tíz évig úsztam versenyszerűen a fenti okokból).

4. Célok és sikerek

Ezek nélkül szerintem nagyon nehéz haladni, ez talán az egyik boldogságforrása a sportolásnak, de jó megérteni, hogy ebben is nagyon különbözők vagyunk, és ezért mindig magunkhoz mérten kell célokat kitűzni és a sikereinket megélni.

Van, akinek az a siker, hogy a semmihez képest heti kétszer sétál harminc percet, vagy életében először bejelentkezik egy csoportos órára. Ez ugyanakkora eredmény tud lenni, mint valakinek tíz percet javítani a maratoniidő-eredményén vagy kinyomni a száz kg-ot a fekve nyomó padon. A siker a miénk, éljük meg, örüljünk neki, és merítsünk belőle erőt, mert ez segít újabb mérföldköveket kijelölni, a célok pedig segítenek abban, hogy tudatosak és fegyelmezettek maradjunk.

Szóval ha az a kifogás a rendszeres sport ellen, hogy nem érzed azt a mámorító örömöt és boldogsághormon-löketet, amit ezzel kapcsolatban hirdetnek, akkor van egy rossz hírem: ettől még nyugodtan kezdj el mozogni. Jönni fog az elégedettség érzése, csak kicsit később!

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak