– 

Mindörökké Moszkva Moszkva tér

Úgy kezdődött, hogy 15 évesen lett egy barátnőm, aki levitt a híres Moszkvai téri bulikba. Azokba, amikről a Moszkva tér című film szól. Ott kezdtem el ismerkedni azzal, hogy éjszaka az emberek inni szoktak, akkor láttam először közelről részeget. Ott mutatták meg nekem, és világosítottak föl, mert magamtól észre sem vettem volna.

Az egész teljesen új volt nekem, nálunk otthon senki nem ivott. Néztem őket, és próbáltam ezután magamtól is felismerni, ha valaki részeg, de igazából csak akkor sikerült, ha már járni sem tudott.

Továbbra is gyerekes elképzelésem volt arról, miért isznak az emberek, milyen a hatása, és mit lehet kezdeni egy részeg emberrel (messziről elkerülni – gondoltam én). A köztes árnyalatokra nem volt szemem.

A véletlenül úgy maradt naiva

Tévedés ne essék, irtó jól éreztem magam. Egyáltalán nem taszított ez a világ, sőt, iszonyú menőnek tartottam közéjük járni és tartozni, csodáltam azokat a művészlelkeket, akik itt összeverődtek. De eszembe sem jutott utánozni őket, vagy olyanná válni, mint ők. Legalábbis ebben a tekintetben nem. Ma már inkább a szüleimet csodálom, amiért mindig elengedtek, és sosem mondták meg, hányra érjek haza – de anyukám így is mindig felkelt, amikor megérkeztem –, hogy bíztak bennem. Igazuk volt, de így sem lehetett könnyű. Ki tudja, nekem menni fog-e…

Később amatőr színjátszók közé kerültem – az is meglehetősen sok bulizással jár együtt –, majd elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemet dohányzás, ital és egyebek nélkül. Egy ideig méregettek, piszkáltak vagy gyámolítottak, mint egy véletlenül úgy maradt naivát; vagy megsértődtek, és egyértelművé tették: irritálja őket a kívülállásom. Ilyenkor sajnálkozva a vállam vonogattam. Nem tehetek róla, nem érdekel az alkohol. Nekem bőven elég, hogy éjszaka van, sötét, hogy együtt vagyunk sokan, és dübörög a zene: bennem ettől megszületik a másfajta állapot. El tudom engedni magam, tánc közben még az agyam is eldobom. De jól emlékszem, azokon az éjszakákon, amikor vadul roptam a parketten, és véletlenül nekicsapódtam valakinek, a „Bocsánat” már olyan ordítóan józanul hangzott. Még én is hallottam, mennyire kilóg.  

Ha nem iszol az nem normális

Így maradtam volna egész életemre, ha a húszas éveimben nem találkozom valakivel, aki nem engedte, hogy ásványvizet rendeljek a vacsorához. Lassan, finoman megtanított könnyű fehérbort kortyolni. Eleinte persze nem értettem, miért kéne hozzászoknom valamihez, ami nem ízlik, de ő erősebb volt nálam, és bíztam benne. Most, hogy ezt írom, és látom magam előtt az akkori énemet, eszembe jut Whitney Houston és Amy Winehouse, és mindazok a nők, akiket egy pasi vitt bele a rosszba, ahonnan már nem tudtak megállni. Az én esetemet elég nevetséges lenne hozzájuk hasonlítani, nálam itt véget ért az „oktatás”. Voila, képes vagyok étkezéshez egy pohár bort inni. Néha buliban egy gin-tonicot. A kettőt együttvéve maximum évente ötször. Vagy még kevesebbszer. Az előbbit megtanultam élvezni is, az utóbbit csak arra használtam, hogy leszereljem vele a méltatlankodókat.

Nem traktálnálak benneteket a személyes sztorimmal, ha nem arról szólna számomra az egész, hogy milyen nehéz volt ezt a tulajdonságomat felvállalni.

Nem tudom, miért vagyok ilyen, hogy betegesen félek-e a kontrollvesztéstől, hogy hiányzik-e belőlem egy gén, vagy csak egy unalmas jókislány vagyok-e – számomra ez lényegtelen. A legfőbb tapasztalatom, hogy állandóan foglalkozni kell vele, mert aránytalanul nagy feltűnést kelt, és heves reakciókat vált ki.

És állítólag örülhetek, hogy nem Angliában éltem meg a húszas éveimet, és nem ott randizgattam agyba-főbe, mert az angoloknál végképp nem engedhettem volna meg magamnak, hogy nem iszom. Hosszú ideje kint élő barátaim szerint ott meg kell tanulni, és kész, hozzátartozik a kultúrához. Még ők is újra lesajnáltak, pedig mindig is tudták rólam.

Szóval úgy tűnik, hogy az alkoholfogyasztás a kultúrához kisebb-nagyobb mértékben mindenütt hozzátartozik. Az emberek szerint ez a normális.

Ha nem iszol, az nem normális. Akkor egyrészt baj van veled, defektes vagy, másrészt olyan tükröt tartasz eléjük, amiben nem szeretnék magukat látni.

Pedig nem akarok senkit zavarba hozni, azt szeretném, ha mindenki úgy bulizna, ahogy neki jólesik – mindaddig, míg ezzel másokat nem veszélyeztet. Én nem voltam még részeg, és nem hiányzik. Felnőttként már valamivel könnyebb, már van hozzá önbizalmam, hogy ezt felvállaljam. Már nem sumákolok, és nem kérek bocsánatot, és ha mégis ittam egy pohárral, akkor ahhoz volt kedvem. Ha viszont nincs, és megkérdik, mit iszom, könnyedén és határozottan vágom rá, hogy semmit. Vagy... egy ásványvizet, köszi szépen.

Gyárfás Dorka