phytotecwmn

Álommeló álommennyiségben

Persze nem volt ez mindig így. Másfél évtizeden keresztül felnőtteknek tanítottam angolt, ott, mondjuk, elég hülyén nézett volna ki, ha hazaviszem éjszakára is a munkámat. Meg hát a present perfect elmagyarázása sem fűtött annyira, hogy éjjel-nappal a tökéletes módszer kidolgozásával szerettem volna foglalatoskodni. Szerettem ugyan a melómat, de éreztem, nem ez az én igazi utam, miközben folyamatosan valami más után sóvárogtam.

Úgyhogy amikor végre belovagolt kesely paripáján az életembe a WMN és D. Tóth Kriszta, hanyatt-homlok hagytam el a kedvükért ódon várkastélyomat, hogy együtt ügessünk tova lágy hegedűszó mellett a naplementébe.

Olyan boldogan kaparintottam karmaim közé a személyiségemhez legjobban passzoló álommunkát, hogy el sem akartam ereszteni soha többé. Szó szerint.

Senki nem tart hajnalok hajnalán pisztolyt a fejemhez, hogy üljek már neki a cikkeknek, nem ostoroznak, hogy termeljek még többet, és még jobban, akár hétvégéken is, hanem egyszerűen csak imádom csinálni. Magamtól. És ez a helyzet a könyvek írásával még tovább fokozódott. Hétköznap újságíróként a WMN irodában püföltem a klaviatúrát, hétvégén pedig íróként a WMN irodában püföltem a klaviatúrát. Amikor meg épp nem püföltem semmit, akkor azon agyaltam, hogy mit lehetne írni még szebbet, még jobbat, más szavakkal, izgalmasabb kifejezésekkel, egy dögösebb hasonlattal.

Ez így nem mehet tovább!

Így ment ez hosszú hetekig, hónapokig, sőt, igazság szerint egy komplett évig is, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Hogy jó lenne néha egy kicsit leállni. Hogy klassz lenne néha ezt elereszteni. Hogy mennyire pihentető lenne éjjelente nem arra felriadni, hogy biztosan rendben vannak-e a másnapi cikkek, elküldtem-e az általam szerkesztett szerzőnek a kért adatokat, nem kellene-e mégiscsak kinyírni a bácsi macskáját a regényben, amit épp írok, ahelyett, hogy csak eltűnik láb alól.

Az ugyanis kezdett a szemem alatt mélyülő karikákkal párhuzamosan körvonalazódni, hogy ha ebben a tempóban folytatom, akkor a végén pont abban fogok kiégni, amit a legjobban imádok. És akkor mi lesz velem? Mehetek vissza a balettbe ugrálni.

De a legeslegrosszabb az volt, hogy emellett az iszonytató tempó mellett végül arra sem maradt semmi minőségi időm, amit viszont még az írásnál is sokkalta jobban szeretek. Az evésre. (Hülye vagy? Dehogy is! Arra minden körülmények között találok pár percet.) Szóval viccet félretéve, egyik délután, amikor a lányommal diskuráltam, kiderült, hogy pár hete találkozott valakivel. Egy fiúval... – És ezt nekem nem mondtad el? De hát miért? – fakadtam ki döbbenten. Mire ő: – Mert azt hittem, nem érdekel.

Te úristen! – kaptam hirtelen a mellkasomhoz. Úgy éreztem, mintha csak a szívemet tépték volna ki a helyéről. Miként fordulhatott elő, hogy egy pillanatra is azt hitte, nem érdekelnek ezek a rettenetesen fontos dolgok az életéből? Hol rontottam el ennyire a kapcsolatunkat, hogy nem oszt meg velem ilyen izgalmakat?

És akkor... rápillantottam a laptopomra, a telefonomra meg a jegyzetfüzeteimre, amik persze mindig, minden körülmények között kéznél vannak, és rettentően röstelltem magam.

Abban a szent minutumban elhatároztam, hogy hiába az álommeló, hiába a hobbimunka, nem tolhatom csak ezt látástól vakulásig, mert úgy elszalad mellettem a gyerekeim élete, hogy észre sem veszem.

Annyira meg semmi sem lehet fontos és kielégítő.

Nem is olyan könnyű leállni...

Persze... a történeti hűséghez annyi mindenképpen hozzátartozik, hogy messze könnyebb volt mindezt kijelenteni, mint csinálni. Hiszen hogy parancsolsz megálljt a folyamatosan hömpölygő gondolatoknak? Hogyan állítod le a kattogást, az agyalást? Hogyan választod szét a lustálkodós vasárnapi újságolvasást az anyaggyűjtős sajtófigyeléstől, amit néha – az internet végtelenül mély kútjának köszönhetően – képtelenség abbahagyni? Hogyan bírod ki, hogy két kavarás között nem szaladsz a laptophoz, hogy gyorsan feljegyezz valamit?

Szóval keservesen, de elkezdtem magam lenevelni a munkáról. Arról a munkáról, amit annyira szeretek, hogy tulajdonképpen nem is értékelem munkának. (Ez most itt speciel nem a főnökömnek szól. Azért fizetést szeretek érte kapni hó végén.) De nagyon igyekszem. Este hatkor lecsukom a számítógépet. Nemcsak egy órára, hanem aznapra. Odaülök a gyerekeim mellé, ha vacsoráznak, és nem a konyhában pörgök multitaskolva. Sétálni és dumálni megyek a lányommal, és direkt otthon hagyom a telefonom. Elkísérem a fiam gördeszkázni, vagy együtt főzünk.

És mellette elkezdtem magamra is odafigyelni. Hogy néha pihenjek. Hogy néha (tényleg, még leírni is rosszul esik, de muszáj), szóval hogy olykor-olykor: Ne. Csináljak. Semmit.

Az utóbbi időben például bevezettem az életembe az egyik legnagyobb luxust: ha tehetem, ha van egy nyugodt félórám este, akkor befekszem a kádba egy pohár borral. És olvasok. Vagy csak nézem a plafont.

És tudod, mit? Ha sikerül, akkor nagyon jólesik mindez. Mert másnap nem lelkiismeret-furdalással kezdem a napot, nem úgy érzem, hogy már megint nem volt elég időm a srácokra, hogy ismét egy szakadatlan hullámvasút az életem. Hanem hogy kerek lett minden. És így a munkát is, az imádott munkámat is  – nem, mint egy űzött vad, hanem – frissen és nyugodtan tudom felvenni.

És tudom, hogy ez nem egy jó lezárása a cikknek, de közben este fél hét lett. Úgyhogy megyek, élek egy kicsit a másik oldalamon is. És neked is ezt ajánlom. Csukd le gyorsan a laptopot, iszkiri, tölts egy pohár bort magadnak, meg egy kis közös időt a gyerekekkel.

Hidd el: jó lesz!

Fiala Borcsa

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van