„Nem lesz itt tánc. Na jó, talán egy kicsi” – Egy napra bevette a Balatont a WMN-csapat

–

Először is hadd szögezzem le, hogy nagyon szeretek utazni, új helyeket felfedezni – itthon és külföldön egyaránt. Minden ilyen kaland nemcsak arra egy újabb lehetőség, hogy magamat, hanem a velem utazókat is jobban megismerjem. Az otthoni ritmusból kiszakadva ugyanis új helyzetekkel és megoldandó problémákkal találkozhatunk. A közös élmények pedig – legyen az családi nyaralás, munkahelyi elvonulás, vagy egy túra a barátokkal – bármilyen társaságot összekovácsolnak. Épp ezért vártam izgatottan, hogy végre a kollégákkal is útra keljünk.

A WMN az első rendes munkahelyem, így az itt tapasztalt családias légkörről azt hittem, minden munkahelyen alapvetés. Csak a barátaimmal beszélgetve jöttem rá, hogy ez közel sem így van. Sokan csodálkoztak, amiért legtöbbször alig vártam, hogy bemehessek az irodába, egy-egy rendezvényünk közeledtével pedig nem nagyon lehetett velem másról beszélgetni.

A „wéemenesség” a bőröm alá kúszott, az identitásom része lett, és ezzel nem vagyok egyedül:

a csapat egyik legnagyobb erőssége, hogy megkérdőjelezhetetlen számunkra: jóban és rosszban is számíthatunk a másikra. Ezt az egységet azonban óvni kell, vigyázni rá, és újra meg újra építeni.  

Időnként épp ezért jó megállni, és újra tudatosítani magunkban a közös célokat, odafigyelni egymásra, és rászánni az időt arra, hogy megint összekapcsolódjunk. Az ilyen kitüntetett alkalmakkor kicsit új színben láthatjuk egymást a kollégákkal: kiderül, ki lehetett előző életében popsztár (DTK és Dorka biztosan alapítottak volna egy bandát), megtárgyalunk régvolt szerelmeket, örömöket és csalódásokat, tanácsokat adunk vagy csipkelődünk.

Ezekben mind volt részünk a csapatépítőn

A WMN életében először idén ottalvós csapatépítőre utazott, egy estét a Balatonon töltöttünk, a Tópart Hotelben. Ez az út a három (szerintem) legjobb részét ötvözte a WMN-es mindennapoknak: a brunch-meetingek gasztroélvezeteit, az irodai dumálásokat és a karácsonyi bulik zenés-táncos szekcióját. Mindezt csodás balatoni panorámával (amikor pedig azt hittük, ennél már nem lesz jobb, előkerült a szálláshoz tartozó hatalmas macska, Leó is).

A sulis évek alatt jó pár csapatépítőn részt vettem, az egyetemen pedig én is tartottam néhányat, úgyhogy most is örömmel vettem részt a játékos feladatok kitalálásában, amelyek során olyan történeteket, apró részleteket ismerhettünk meg a többiekről, amik másképp sosem kerültek volna szóba, hiába ír sokunk gyakran a személyes életéről, így az is kiderült például, hogy Bandi egyszer átvarrta az ujját egy varrógéppel, Csenge pedig nem olvasta a Harry Potter-könyveket, de még csak a filmeket sem látta (mély sóhaj).

A játékok során, kiderült, ki babonás közülünk (Radi például mindent lekopog), és az is, mit tennénk, ha egy napig láthatatlanok lehetnénk (Judit például olyan dolgokat csinálna szabadon, amiket mások előtt nem szokott – vajon mire gondolhatott?). 

A szusszanásnyi szünet után – amit néhányan a jakuzziban és a szaunában töltöttek – pedig jöhetett a „felnőtt program”, a gintonic workshop Ritter Angelika vezetésével, amelynek során a Búzavirág gin 

fekete, kék és levendulaszín finomságait is kóstolhattunk, megtapasztalva, hogy milyen sokszínű ez az ital, és hogy az olyan apró részletek, minthogy szárított lime vagy szárított narancs kerül-e bele, mennyit változtat az ízeken.

Persze a legemlékezetesebb pillanatok mindig azok, amiket nem tervezünk meg előre. Bár alig huszonnégy órát töltöttünk az „elvonulásunkon”, ilyen váratlan pillanatokból is jutott bőven, akár a pazar ebéd közben megosztott gyerekkori történetekre, akár az esti spontán karaoke-bulira gondolok.

Azért túlzás lenne azt állítanom, hogy mindannyian dalra fakadtunk, de valami olyan felszabadultság uralkodott el a társaságon, amit az itt töltött lassan két évem alatt egyszer sem láttam (bár lehet, hogy végig itt volt, csak nem figyeltem eléggé). Sorra jöttek a dalok, amik mindig másból csalták elő az éneklési vágyat, a csapat sokszínűségéhez hasonlóan pedig a lejátszási listánk is tartogatott stíluskavalkádot: simán került rá Karády Katalin-dal és Krúbi-szám is, és mindegyikre volt jelentkező, aki elénekelje, egy ponton pedig egészen klubhangulat kerekedett.

Több ilyet a hétköznapokban is

Jólesett a lelkemnek az azúrkék látképben gyönyörködni, vagy a pihenőidőben a szomszédos szobák lakóival való pletykálás – kicsit olyan volt, mintha egy gimis osztálykiránduláson lennék, amikor még két kötelező program között az egymással való kapcsolódást tartottuk a legfontosabbnak.

Ha jobban belegondolok, igazából a Balaton-parton se csináltunk semmi olyat, amit a hétköznapjainkba ne tudnánk átültetni (bár nem bánnám, ha az irodánkból is ilyen jól látszana a tó), a levegőváltozás azonban jót tett. Le tudtunk engedni, még úgy is, hogy közben mindenki elvégezte a feladatait. Gyártottuk a tartalmat, a cikkeknek ugyanúgy ki kellett kerülniük, a szokásos csütörtöki értekezletünket is megtartottuk – ezek viszont csak rövid szünetnek tűntek a „nyaralásban”. Hiszen maradt időnk nagyokat beszélgetni, különleges gineket kóstolni, vagy csak ülni a jakuzziban és bámulni a panorámát.

Kriszta szavaival élve: volt időnk meglátni egymást, nem marketingesként, szerzőként vagy producerként, hanem Juditként, Dorkaként, Bandiként.

Erre pedig azt hiszem, nagy szükségünk volt, hiszen (szokás szerint) hajtós néhány hónap van mögöttünk. Most egy kicsit kiénekeltük és kiáztattuk magunkból a feszültséget, mehet tovább a pörgés. Ti pedig, kedves olvasók, tartsatok velünk továbbra is!

További fotókért kattints a képre, és lapozd végig a galériánkat!

Képek: Wendl Péter

Pichler Zsófi