„35 éves nő vagyok, nincs gyerekem, nincs pasim, még háziállatom sincs (…) Gyűlölöm a játszmákat, de majdnem mindenki ezt csinálja.”

Az örök dilemma: meddig kell otthon tartani a kisgyerekeket, ha nem lázas betegek, „csak” az orruk folyik vagy köhögnek. És ha igen, mi legyen a szülő munkájával, amikor nincs segítsége?

„Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni” – írta Klebelsberg Kuno, egykori közoktatásügyi miniszterünk cirka száz évvel ezelőtt. Vajon mit szólna, ha látná, mivé lett azóta a közoktatás? Olvasónk gondolatai Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán.

Felszámolni lomtalanításkor a szeretett szülő dolgait… van az emberben annyi lelkierő, ami ehhez szükséges? Meg lehet válni a tárgyaktól, amikhez annyi kedves emlék fűz?

Miért dönt úgy egy igazságszerető, örök lázadó tanár, hogy aláírja a státusztörvényt, és az elnyomó rendszer ellenére marad, ahol volt, a szeretett osztályteremben? És mit gondolna róla az egykori kamaszénje? „Büszke lenne? Vagy szégyenkezne?” – teszi fel ő is a kérdést.

Amikor Dóra egy nyári napon kinyitott egy meggysört, megrohanták az emlékek a saját gyerekkorából, amit a rokonai alkoholbetegsége tett nehézzé. Úgyhogy elkezdett szülőként gondolkodni: szabad-e alkoholt innia a kislánya előtt?

Olvasónk elvesztette a barátnőjét. Harag, önvád, millió kérdés kavarog benne. Vajon van visszaút?

Két traumatikus élményt gyógyító harmadik szülés, ahol végre hagyták, hogy a természet elvégezze a dolgát.