„Elég-e csak a kötelesség szintjén letudni a közös ünnepeket? Elég-e úgy tenni, mintha fontosak lennénk egymásnak? Vagy a szeretet ott kezdődik, hogy meghalljuk a másikat?” – teszi fel a kérdéseket olvasónk.

Olvasónk, Andrea hároméves korában hallott utoljára az apjáról. Később elhatározta ugyan, hogy megkeresi, de olyan keveset tudott róla, hogy nem járt sikerrel – egészen addig, amíg el nem végzett egy online DNS-tesztet.

Olvasónk tizennyolc évesen szórakozni indult, de hirtelen teljesen kiesett az emlékezete. Az egyetlen megmaradt képe, hogy a Lánchídon, a korláton kívül áll.

„Ugye nem csak én nem tartom normálisnak, hogy egy tizennégy évest addig feszítsenek, amíg zokog egy felmérőn?” – teszi fel a kérdést olvasónk, akinek tavaly felvételizett a gyereke, de a folyamat idén is erős érzelmeket vált ki belőle.

Nincs nagycsalád, nincs azonnal bevethető segítség. 0-4 éves gyereket nevelni egyedül pedig extrém megterhelő az idegrendszer számára. A digitális bébiszitter viszont mindig kéznél van. Azzal legalább a túlélés esélye megvan. De tisztában vagyunk vele, mit szabadítunk ezzel magunkra? Olvasónk, Klári gondolatai.

Egy karácsony előtti kivizsgálás, egy rémisztő szó, és hirtelen minden megváltozik. Egy anya története arról, milyen érzés szembenézni egy öröklődő, gyógyíthatatlan betegség lehetőségével – és azzal a bénító félelemmel, hogy nemcsak a saját életéről, hanem a gyerekei jövőjéről is szó van.

Van, hogy valaki azért marad benne egy rossz kapcsolatban, mert fél az egyedülléttől. Olvasónk is így volt ezzel – egészen addig, amíg a szorongás már nem engedte tovább hallgatni. Számára a válás végül nem menekülés volt, hanem önvédelem. És a lánya védelme. Olvasónk, Bori írása.

Mennyit ér ma egy tisztességesen dolgozó fiatal nő Magyarországon, akinek nem lehet gyereke? – teszi fel a kérdést olvasónk, Barbi, aki úgy érzi, helyzete miatt pária lett. Senki sem akar megállapodni mellette, a szolgáltatók átverik, így kénytelen egyik napról a másikra élni, remények nélkül.