Mi történik, amikor valaki egész életében azt hallja, hogy „túl sok, túl érzékeny, túl szétszórt”, majd harmincöt éves korában kiderül, hogy súlyos ADHD-ja van? Egy olvasónk arról ír, milyen érzés ledobni a maszkolás csillogó jelmezét, és milyen gyászt hozhat magával a késői felismerés.

„Mindennap maratont futok.” Egy neurodivergens gyerek anyukájának megrázó és reményt adó története.

Régebben még a Cili-féléket mindig jól megfenyegette egy nagytesó vagy annak a kétajtós szekrény cimbije, de ma már tudjuk, hogy nem létezik magától rossz gyerek. Ha egy gyerek extrém módon viselkedik, annak oka van, és arról az esetek többségében a legkevésbé ő tehet.

Felszámolni lomtalanításkor a szeretett szülő dolgait… van az emberben annyi lelkierő, ami ehhez szükséges? Meg lehet válni a tárgyaktól, amikhez annyi kedves emlék fűz?

Kevesen értik, min meg keresztül egy magasan funkcionáló depressziós ember.

„Kaptam már furcsa pillantásokat – Gen Z-nyelven: side eye-t – amiatt, hogy 25 éves kor felett is úgy tervezem, a nyárból egy hetet a szüleimmel töltök” – írja Kati. A felnőttlét szabadságot ad, de közben egyre zsúfoltabb naptárat is, amelyben gyakran már nem jut hely a szüleiddel való nyaralásnak. De hogyan mondod ezt meg nekik?

„Megálltam, vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: »Kezdjük újra. Én most éppen vetélek«.”

Kiégés, lelki terhek, határtartás: fontos gondolatok mindenkinek, aki segítőként dolgozik.