Csöbörből vödörbe – Amerikában is utolért ugyanaz, ami elől eljöttem

–

Általában minden szólásmondás angolul jut először eszembe, hiszen ezen a nyelven kommunikálok napi szinten. Most mégis azon gondolkodom, mi az angol megfelelője annak, ami a legjobban leírja az aktuális élethelyzetemet: csöbörből vödörbe.

Hosszas fejtörés után sem jövök rá magamtól, úgyhogy rákeresek: „from bad to worse”. Vagy „out of the frying pan into the fire”. Nem véletlen, hogy ezeket a kifejezéseket még soha nem hallottam. Eleve nem divat itt a panaszkodás, ahol nincsenek problémák, csak kihívások, és senkinek sincs gyengéje, legfeljebb fejlődési lehetősége.

A magyar negativitást hátrahagyva érkeztem az Amerikai Egyesült Államokba pontosan két nappal a 2016-os elnökválasztás után. Az állásinterjú és a vízumügyintézés kezdetekor még javában tombolt a nyár; tele voltam lelkesedéssel és reménnyel. A legjobb évtizedemben, a húszas éveim végén jártam, amikor beindult a karrierem. Végre saját keresettel rendelkeztem, nagykanállal faltam az életet. De már nagyon frusztrált a magyar politikai helyzet. Egyre nyomasztóbbá vált látni a demokrácia erózióját, és sok tekintetben úgy éreztem, az itthoni makrokörnyezet már nem felel meg az értékrendemnek.

Miközben a magyar kormány gőzerővel dolgozott azon, hogy Európa egyik legkorruptabb, női esélyegyenlőség terén pedig egyik legutolsó országává váljunk, az Atlanti-óceán túloldalán akkor még kecsegtetőbbnek tűnt a helyzet. Meg voltam róla győződve, hogy Obama sikeres nyolc éve után az USA csak tovább fog fejlődni, és én ott fogok élni az ország első női elnökének idején.

A sokkoló választási eredmények keserű szájízével ültem repülőre

De New Yorkban lehetetlen volt nem visszanyerni a lelkesedésemet. Itt megtaláltam a helyem, és meglepően egyszerű volt a beilleszkedés. Nem csoda, hiszen egy demokrata államban éltem, és egy olyan amerikai nagyvállalatnál dolgoztam, ahol a sokszínűséget, az esélyegyenlőséget és a befogadást támogató kezdeményezések élenjárók és jelentőségteljesek voltak.

Egy kis ideig úgy érezhettem, Amerika évtizedekkel van Magyarország előtt a női egyenjogúság felé vezető úton. Lassan jött a felismerés, hogy az ország egyik „kék” buborékjában élek, de körülötte több a hasonlóság a hazámmal, mint gondoltam volna.

A 2024-es választásokkor már nem mertem megengedni magamnak, hogy reménykedjem az első női elnök lehetőségében. A választás kimenetele ezúttal nem okozott sokkot, inkább undorral és rettegéssel töltött el. Az eredmények kihirdetése után egy teljes napig hányingerem volt, és nagyon furcsa érzés kavargott a gyomromban. Később a közösségi médiában láttam, hogy sokan mások is ugyanezeket a tüneteket produkálták aznap. Ahogy mindenki egy emberként éljenzett és pacsizott egymással a 2020-as választások után, négy évvel később egy hátborzongató érzést éltünk át kollektíven, és tapintható volt a csalódottság New York utcáin.

2025 januárja óta eszeveszett ütemben eszkalálódnak a dolgok

A diverzitási és inklúziós programok, valamint az azokat vezető teljes osztályok egyik napról a másikra felszámolásra kerülnek. Mintha soha nem is léteztek volna. Mindegy, melyik ország híreinek olvasásával kezdem a napomat, ugyanaz pepitában. Itt abuzálják a nőket, gyerekeket, a társadalom szélére szorultakat, vagy ott. Itt bukik le éppen egy nagyhatalmú férfi vezető törvényszegéssel, nulla következménnyel, vagy otthon.

Itt is, ott is szitokszóvá válik minden, ami lényegében az identitásomat írja le: egyedülálló, gyermektelen, „kékhajú”, „woke” libernyák, a társadalmi igazságosság harcosa.

Elhagytam a régi otthonomat, mert az ott képviselt értékek már nem egyeztek az enyéimmel, de tíz év után az új otthonomban is kirántották a szőnyeget a lábam alól. Megint egy szólás, amellyel bajban vagyok, mert angolul a szőnyeget húzzák ki alólunk, magyarul talán a talajt. Vagy mindkettőt használjuk? Nem emlékszem. Mindenesetre egy évtized után újra komolyan azon gondolkodom, merre tovább.  

Kelet-európaiként nem tudom nem észrevenni, hogy pontosan ugyanaz a forgatókönyv valósul meg itt, amit az oroszok és a magyarok már sikeresen végigvittek.

Egy orosz kolléganőmmel gyakran viccelődünk kínunkban azon, hogy bárhová is költözünk legközelebb, annak az országnak tutira összedől majd a demokráciája. Ő épp Izlandon gondolkodik, szóval viccesen azt mondom neki, felejtse el. Ezt nem teheti velük. Megkérdezi, vajon hány olyan ország van még a világon, ahol stabilan működő demokrácia van, többségében női kabinettel, liberális női miniszterelnökkel. „Biztosan van még jó néhány opció, ugye?” – „Álmodik a nyomor. Keep dreaming!” – felelem.

WMN szerkesztőség