„Gyerekként a családomról, felmenőimről semmit sem tudtam. Annyit csak, hogy van »Erdős öregapátok«, és vannak az apai nagyszüleim és dédszüleim” – írja olvasónk, Szilvia, aki hosszú évekig kutatta családja elhallgatott történeteit.

„Öngyújtó kattan, és lángra kapnak a sűrűn teleírt papírlapok. Az utolsó pillanatban, mielőtt teljesen szétfoszlana a történet, a két főhős ziláltan kiugrik a sorok közül. Fiatal férfi és nő. Szerelemnek indult, de merő unalom lett belőle, amit csak a függés mámora tudott néha feloldani.” Olvasónk, Gábor novellája.

„Mivel nálunk is vannak családi legendák arról, ki honnan származik, és egy csomó ősünkről nem tudunk semmit, gondoltuk, ránézünk, mit rejt az adatbázis. Ezzel kezdődött a közös családfakutatásunk” – írja olvasónk, Andrea, aki 800 évet ugrott vissza a múltban.

„Elég-e csak a kötelesség szintjén letudni a közös ünnepeket? Elég-e úgy tenni, mintha fontosak lennénk egymásnak? Vagy a szeretet ott kezdődik, hogy meghalljuk a másikat?” – teszi fel a kérdéseket olvasónk.

Olvasónk, Andrea hároméves korában hallott utoljára az apjáról. Később elhatározta ugyan, hogy megkeresi, de olyan keveset tudott róla, hogy nem járt sikerrel – egészen addig, amíg el nem végzett egy online DNS-tesztet.

Olvasónk tizennyolc évesen szórakozni indult, de hirtelen teljesen kiesett az emlékezete. Az egyetlen megmaradt képe, hogy a Lánchídon, a korláton kívül áll.

„Ugye nem csak én nem tartom normálisnak, hogy egy tizennégy évest addig feszítsenek, amíg zokog egy felmérőn?” – teszi fel a kérdést olvasónk, akinek tavaly felvételizett a gyereke, de a folyamat idén is erős érzelmeket vált ki belőle.

Nincs nagycsalád, nincs azonnal bevethető segítség. 0-4 éves gyereket nevelni egyedül pedig extrém megterhelő az idegrendszer számára. A digitális bébiszitter viszont mindig kéznél van. Azzal legalább a túlélés esélye megvan. De tisztában vagyunk vele, mit szabadítunk ezzel magunkra? Olvasónk, Klári gondolatai.