A lány, akit önmagáért nem szerettek – történet az anorexiáról

–

Emlékszem, minden fájdalmam az általános iskolában kezdődött, amikor különösebb ok nélkül az osztálytársaim céltáblájává váltam. Fogalmam sincs, miért kellett annyi durva szót és pofont elviselnem tőlük. Talán kicsit érzékenyebb voltam az átlagnál. Talán intellektuálisan érettebb a koromnál. De bármi is vezetett a mindennapos bántásokhoz, mélyen belém vésődött: nem számítok, nem vagyok elfogadható.

Az egyetlen dolog, ami miatt láthatónak és értékesnek éreztem magam, a kitűnő bizonyítványom volt. Én – a lány, akit önmagáért nem szerettek, akit elutasítottak – kizárólag a tanulmányi eredményeimért kaptam pozitív visszajelzéseket.

Aztán bekerültem a megye egyik legerősebb gimnáziumába, ahol ez az érzés többé nem csak bennem bujkált, hanem nyíltan ki is mondták: az ötösnél rosszabb jegy „szégyen”, országos versenyen helyezést elérni „kötelesség”, orvosi vagy jogi egyetemen továbbtanulni pedig „elvárás”. Hiába sikerült beilleszkednem az új osztályközösségbe, hiába lettek barátaim, nem tudtam felülkerekedni azon, hogy nekem csupán számokban mérhető az értékem.

Éveken át jegyek és százalékok határozták meg, hogy ki vagyok

És bár jól tanultam, sosem voltam elég jó. A mérce minden egyes siker után magasabbra került, a nyomás egyre elviselhetetlenebbé vált, az irányítás pedig lassan kicsúszott a kezeim közül. Tizenegyedik osztályos koromra állandósult a szorongásom, súlyos pánikrohamok törtek rám, és kétségbeesetten vágytam valami kapaszkodóra. A testem kontrollálása olyan biztonságérzetet és sikerélményt adott, hogy mindennél fontosabbá vált.

Az utolsó tanévet már nagyon betegen, alig harminc kilósan kezdtem, de még ennek ellenére is a teljesítményem maradt a fontossági lista élén.

Folyton azt hallgattam a tanáraimtól, hogy lerontottam a jegyeimet, túl sok a hiányzásom, megbukok az érettségin. Az igazgatónő egyfajta kudarcként mesélt nekem arról a lányról, aki szintén ebbe a középiskolába járt, jogásznak készült, de az anorexia elvette tőle az életét. Egyszer még azt is megmutatta a kezeivel, hogy én mekkora koporsóba férnék bele. 

Így telt a szeptember, az október, majd november végén kórházba kerültem, ahol beláttam, hogy muszáj változtatnom. Bár többnyire külső kényszerből, de elkezdtem enni, és amint gyarapodtam néhány kilót, folytatódott minden. Az elvárások újra rám nehezedtek, ezúttal viszont még súlyosabban, hiszen helyre kellett hoznom mindent, amit anorexiásként „elrontottam”. Szinte követelték, hogy gyorsan szedjem össze magam, javítsam ki a jegyeimet, és pótoljam be a lemaradásaimat… Már nem voltam életveszélyben – a mentális állapotom pedig senkit sem érdekelt.

Végül sikeresen leérettségiztem, sőt, sokkal jobban sikerült, mint azt a helyzetemhez képest remélni mertem. Az osztályfőnököm mégis odalépett hozzám, és szemrebbenés nélkül közölte, hogy a 98 százalékos magyarérettségim „kevés”. Azt hiszem, ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy nem én voltam a legbetegebb, hanem a közeg.

Azóta majdnem négy év eltelt.

Jelenleg 22 éves, végzős egyetemista vagyok védőnő szakirányon

A perfekcionizmus még mindig a részem, fontos számomra a siker, a színötös átlag, a továbbtanulás mesterszakon, és egy nap talán le fogok doktorálni. Valami viszont alapjaiban változott meg: az egyetemen nincsenek felém irreális elvárások, nem kell hibátlannak lennem – mindössze azt szeretnék, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, magamért. Ehhez pedig rengeteg segítséget és biztatást kapok.

És hogy a betegségemből mit tudtam kihozni? Nemrég kutatást végeztem anorexiában érintett nők körében, amelynek eredményeit bemutattam egy tudományos versenyen. A témavezetőm, mint mindig, ott izgult a közönségben értem, és tiszta szívéből mondta, hogy akkor is ügyes vagyok, akkor is büszke lesz rám, ha nem érek el helyezést. Én pedig végre, hosszú évek után, képes voltam hinni neki.

WMN szerkesztőség