Együtt dolgoztunk, szinte az első pillanattól fogva megvolt a közös hang. Sok időt töltöttünk együtt, sok kávészünet, sok beszélgetés. Aztán már nemcsak bent, a munkahelyen, hanem este cseten, időnként SMS-ben is. Persze tudtam, hogy családja van, de utalt rá, hogy otthon nincs minden rendben. Nagyon rövid időn belül beleszerettem. Rájöttem, hogy ő az a férfi, akire világ életemben vártam, aki mellett le tudnám élni életem hátralévő részét. Vele együtt önmagam lehettem. Őt egy percig sem zavarta, hogy nekem a farmer tornacipővel kényelmesebb, mint a magassarkú és a miniszoknya. Minden új ruhát észrevett rajtam, minden hajvágást megjegyzett.

Céges összejövetelek, hajnalba nyúló beszélgetések – az a piszok nehéz érzés, amikor látod, hogy ő sem közömbös irántad, de nem tudsz mit tenni – vagyis inkább azt nem tudod, mi lenne a helyes.

Megölelnéd, de lenne-e megállás? Tudom, milyen a széthullott család, nem tenném ezt senkivel. Minden telefoncsörgésre összerezdültem, a szívem hevesen dobogott, a torkom összeszorult, vajon ő hív? Ha SMS jött... ő az? Gondol rám annyit, amennyit én rá?

Aztán úgy kilenc hónap után egyszer csak megkérdezte, hogy mi ez köztünk. Akkor bevallottam. Szeretem, nagyon régóta. Vele akarok lenni. „Nekem családom van" – ez volt a válasza. Újabb beszélgetés, tépelődés hajnalig. Utána legalább már nyíltan tudtunk beszélni az érzéseinkről anélkül, hogy bármi történt volna köztünk. Megtudtam, valóban gondok vannak otthon, hogy a házasságuk már csak papíron létezik. Hogy a felesége (is) mást szeret, de egyikőjük sem tudna a gyerekeik nélkül élni, így nem válnak el. Inkább élnek egymás mellett, barátságban.

Két hónappal később megkérdezte, mi legyen. Maradjon minden úgy, mint eddig, vagy vállalom kettőnket, tudván, hogy nem akarnak elválni.

„Te mit akarsz?" – kérdeztem. „Nem mit, hanem kit. Téged."

Döntöttem.

Öt éve szeretjük egymást ugyanúgy, mint a legelején. A világ legboldogabb emberei vagyunk azokban az órákban, melyeket együtt tölthetünk. Minden tökéletes, szellemi, testi értelemben egyaránt. A legjobb barátom, a szeretőm, az az ember, akire felnézek, aki mellett NŐ vagyok, aki minden pillanatban érezteti, hogy különleges vagyok, hogy mennyire szeret. Aki igényli a törődést, akinek jól esik, ha vacsorával várom, ha megsimogatom a fejét a rossz napok után.

Öt éve töltök egyedül minden hétvégét, minden karácsonyt, minden hosszú hétvégét, minden nyaralást. Öt éve jönnek reggel és este az SMS-ek, hogy tudjam, én vagyok reggel az első és este az utolsó gondolata. Ezerszer jutottunk már el oda, hogy ezt így nem lehet. Ezt be kell fejezni. „Keress magadnak mást, én nem lehetek számodra a jövő!" Az eszemmel tudom. De a szívem nem hiszi el.

Nem tudnám megmondani, hányszor szakítottunk. Úgy emlékszem, két hét volt a leghosszabb idő, amit kibírtunk egymás nélkül. Utána rohantunk vissza a másikhoz, hol ő, hol én. Könnyes, szerelmes kibékülés, néhány hónap a fellegekben, majd újabb próbálkozás külön, egy-egy mélypont után. Mára eljutottunk odáig, hogy nem próbáljuk lezárni.

Most már csak boldogok vagyunk azokban az órákban, melyeket együtt tölthetünk.

Léna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Antonio Guillem