„Azokon a vasárnapokon meghalok kicsit. Újra és újra. Nem vetek számot, nem sajnálom az időt ami nem volt, nem gondolkodom mit csinálok majd másképp. Csak fekszem mellettük, hallgatom, ahogy szuszognak, potyognak a könnyeim és azt kívánom, jó életük legyen. Mintha örökre mennének, pedig csak egy hét az egész.

Nem bánom hogy így alakult. Hogy elvált szülők gyermekei lettek. Hogy mertem lépni, őszintének lenni magamhoz, sok év után és egyik pillanatról a másikra átvenni a sorsom fölött az irányítást. Nem hittem a klisékben, nem akartam őket a kettőnk kudarca miatt elszakítani az édesapjuktól. Ezért ehhez igazítottuk az életünket egy éven át: apa telefonált, én pakoltam és mentek, vittem, hoztam. Aztán apa kitalálta a heti váltást: egyik hét apás a másik anyás. Elképzelni sem tudtam, hogy lesz. Nem gondoltam bele, hogy a fél életüknek nem leszek része... Gyúrtam az agyam. Gyártottam az ideológiákat, hogy miért lesz nekik és miért lesz nekem jó, mire ez lett a valóság már meg is győztem magam. Így lettem „kéthetes anya.”

Nem bánom. Hiszek abban hogy a rendszeresség jó, és hogy minél többen szeretnek egy gyereket, neki annál jobb. Nem törődtem a rám sütött bélyegekkel sem. Hittem és hiszem azóta is, hogy helyesen cselekszem.

Kétféle vasárnap van: az egyikben elfog a rettegés, hogy mindent elfelejtettem, amit korábban anyaként tudtam, a másikba belehalok, újra és újra, amíg meg nem érkeznek, és minden kisimul.

Nevetek magamon – vasárnapig...”

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Radharani