Nővértől a húgnak: néha egy szakítás kell ahhoz, hogy rájöjj, ki is vagy valójában

„De, ugye, nem szakít végleg?" 

– kérdezi. 

Túl az átsírt, kicsit pityókás éjszakán, miután elaludt, gondolkozom. Valahogy nekem is mélyre ment ez a szakítás. Mélyebbre, mint gondolnám. 

Huszonévesen az első komoly kapcsolat. Tudod, olyan, akit már bemutatsz a szüleidnek, nem csak a barátoknak. Aki hivatalos minden családi szülinapra, sőt a családod számontartja az ő szülinapját, ünnepeit is, már a szülők is megismerkedtek egymással. Az első közös nyár is eltelt iskola nélkül, jönne a nagybetűs élet, amit szépen elterveztetek. És vége! 

Bár ismertem a fiút, még kedveltem is, nem velem történt a szakítás – akkor miért ilyen keserű ez mégis? Én itt vagyok egy szerető családban 38 évesen, családi házban 3 gyerekkel, egy szerető férjjel, kutya, macska, minden, amit akartok. És mégis, napokig bennem van a rosszérzés, a veszteség. 

Akaratlanul is visszamegyek az időben az én első szakításomig, szinte pont ugyanígy, egyik pillanatról a másikra közölték velem is, hogy vége. Hasonló volt a forgatókönyv, és az is, amit éreztem: kétségbeesés, tehetetlen üresség, és a kérdőjelek, hogy miért. Miután pár nap múlva megkaptam a semmitmondó választ, elkezdtem összeszedni az életem, szépen apránként, ami persze abszolút nem volt tudatos. Onnan indult, hogy lementem a boltba mackónadrágban-pólóban, aztán már közös programot is szerveztünk az anyukámmal, és csak néha bőgtem a velencei strandon. Ez folytatódott azzal, hogy munkát kerestem, és újraépítettem a barátságaimat, ennek következtében egyre több helyre hívtak, és egyre több helyre mentem el.

Kezdtem jobban érezni magamat. Ez volt az a pont, amikor már távolodtam a saját fájdalmamtól és veszteségemtől annyira, hogy rájöjjek: nem is volt saját életem.

Mindent ennek a szerelemnek rendeltem alá, minden erőmmel ezt a szerelmet működtettem. Nem voltak barátaim, nem volt hobbim, se tevékenység, ami ettől a szerelemtől független lett volna. Sőt, továbbmegyek: saját magamtól is távolodtam. Vagy meg sem találtam igazán. 

A tinédzserkor elején, épp, amikor kezdtem volna felfedezni magamat és a saját világomat, akkor jött ez a mérhetetlen szerelem. Az első igazi, ami elsöpör, mint egy cunami, és nem számít semmi, csak Ő. Amiben nincsenek határok, amiben minden mindegy, csak legyünk együtt. Mert az első szerelemben benne van a gondtalan gyerekkor végtelen hite, bizalma, a tinédzser lázadása, bátorsága, hogy szeretni kell, szeretni jó. Feltétel nélkül, a teljes szíved odaadva. Nem is gondolunk arra, hogy ez változhat, hogy mi ketten egyszer már idegenként pakoljuk össze a másik cuccait egy dobozba. 

Pár hónap után rájöttem: csak hálás lehetek, hogy ő végül kilépett a kapcsolatból, ahol mindketten feladtuk volna a meg nem talált önmagunkat.

Manapság nagyon divatos szó az önismeret és az énidő. De mégis, túl a felszínen, a szó igazi, mély értelmében vajon mennyire ismerjük önmagunkat, mennyire képviseljük magabiztosan a határainkat? Akár csak saját magunk előtt, akár egy társ oldalán, akivel együtt tervezünk fejlődni.

A következő reggel ezt a tanácsot adtam a húgomnak is: ismerd meg magadat, tudd meg, mit szeretsz és mit nem, élj, legyél jól magadban, magaddal. És bármi lehet.

Talán azt kellett megtanulnod ebből a kapcsolatból, hogy hogyan szerethetsz úgy valakit, hogy nem adod fel közben magadat. Ez felnőttkorban sem mindig könnyű, sőt megkockáztatom, az egyik legnehezebb feladat az életben. És milyen az élet? Kiszámíthatatlan, mindig változó. K tudja, talán pár év múlva sokkal érettebben találkoztok újra, és akár életre szóló kapcsolatra válthatjátok a tinikori szerelmet. 

Itt ülök 3 gyerek anyukájaként, akik még – szerencsémre – a közelében sincsenek a mindent elsöprő szerelemnek, és arra gondolok, hányszor nézem majd még végig ezt a történetet, és hányszor mondom én is nekik:

„Minden rendben lesz, találsz te jobbat is!”

WMN szerkesztőség