–

A Kálvin téren sétáltam lefelé a mozgólépcsőn. Az emberek, ahogyan kell, a menetirány szerinti jobb oldalon álltak, én pedig bal oldalon mentem lefelé, hogy elérjem az „előző” metrószerelvényt. Nem siettem, csak haladtam, mint általában, mert ha esetleg ott van az állomáson a metró, akkor így még gyorsan be tudok lépni az ajtón, mielőtt elindulna, és ez előnyt jelent a következő átszállásnál.

Hirtelen egy nő, aki mellett elhaladtam, a karomnál fogva visszarántott, és elkezdett ordítani velem, ahogyan csak kifért a torkán: „Mit képzelsz, te rohadék, én egy vak gyerekkel vagyok! Nem látod, hogy egy vak gyerekkel vagyok? Hogy a rák egye ki a májadat, te rohadék!”

Megdöbbenésemben annyit mondtam neki, hogy „Elnézést, kérem engedjen el, engedje el a karomat!” De ő csak ordított, és az eddig előtte álló vak kisgyereket kezdte elém tuszkolni, hogy ne tudjak tovább menni.

„Kérem, engedje el a karomat!” – mondtam neki újra, és lefejtettem a kezét a jobb karomról, majd a már majdnem előttem álló kisfiút kikerülve próbáltam tovább menni. Ekkor ütlegelni kezdett, ahol ért, de mivel már egy lépéssel előrébb voltam, csak kétszer vagy háromszor tudott megütni.

Mikor leértem az állomásra, még mindig ordította, hogy „Te rohadék, a rák egye ki a májadat, rohadjál meg!”

A következő fél órám azzal telt, hogy próbáltam feldolgozni az eseményt, próbáltam elhessegetni a fejemből a ködöt, és próbáltam valahogyan megállítani a kezeim és lábaim remegését.

Az első gondolatom az volt, hogy ennek a nőnek fogalma sincs, miket beszél. Hogy amíg ordított és szitkozódott, ahogyan azt kiabálta, hogy „a rák egye ki a májadat”, pillanatról pillanatra átcikázott a fejemen a gondolat, hogy visszavágok, hogy a fiatal feleségem halálos rákbetegségben szenved, hogy ezt a nőt el kellene törölni a Föld felszínéről, mégpedig azonnal.

De szintén pillanatról pillanatra az is tudatosult bennem, hogy nem tudok mit mondani, nem tudok mit tenni, amivel ezt az incidenst megállítanám vagy meg nem történtté tehetném. Ha ott és akkor megállok, akkor is tovább szitkozódott volna, és akkor közvetlen közelről kellett volna tovább hallgatnom a kiabálást és elviselnem az ütéseket. És akkor talán már én sem tudom türtőztetni magamat.

Utána arra gondoltam, hogy mit is tettem valójában? Elhaladtam egy ember mellett, anélkül, hogy hozzáértem volna vagy hozzászóltam volna, vagy bármit tettem volna vele. Azazhogy tettem... Csupán annyit, hogy elhaladtam mellette. És ez neki éppen elég volt ahhoz, hogy az egész világ iránt érzett gyűlöletét ellenem fordítsa.

A viselkedéséből szinte láttam, hogy alig várta, hogy valaki el akarjon haladni mellette, és pontosan tudta, mit fog tenni, mit fog mondani, ha ez megtörténik. Döbbenetesen forgatókönyvszerű volt az egész!

De azt hiszem, egyvalami nem történt a forgatókönyv szerint. Nem az ő elképzelései szerint játszottam végig a szerepemet.

Behunyom a szememet, és azt próbálom elképzelni, mit tett volna más a helyemben. Mit tett volna egy olyan férfi, aki már akkor tettlegességhez folyamodik, ha a buszon elkéri tőle az ellenőr a bérletét, vagy egy olyan nő, aki az önbecsülése elleni, lelke mélyéig ható támadásnak veszi azt, hogy egy másik nő kezet emel rá? Mit tettek volna azok az emberek, akik ezt a jelenetet végignézték a mozgólépcsőn, hány szemvillanás alatt fordultak volna a kisgyerekes anyukát megütő férfi ellen?

Mi történhetett volna, ha nem villan át minden tizedmásodpercben az agyamon, hogy „Ember, ebbe nem szabad belemenni, inkább menj tovább, ahogyan csak tudsz!” Vagy ha nem villan át az agyamon, hogy a nő előtt áll egy halálra rémült vak kisfiú, és hogy ennek a nőnek fogalma sincs a feleségem betegségéről, vagy ha mégis lenne fogalma, az sem érdekelné őt, hiszen az ő sérelme mindennél fontosabb!

Láttam már embereket egymásnak ugrani apróságok miatt, és pontosan tudom, hogy mozgólépcsőn megütni egy olyan nőt, aki egy vak kisfiúval van, mennyire veszélyes a nő és a kisfiú testi épségére nézve, és mennyire veszélyes erkölcsileg és lelkileg önmagamra nézve.

Újra csak eszembe jutott a vak kisfiú, aki az egészből talán semmit sem ért, és csak áll, tehetetlenül, valószínűleg megmagyarázhatatlan félelemmel telve. Szerettem volna megölelni őt!

És ahogyan lassan eloszlott a fejemből a szürke, bódító köd, kezdtem meglátni a nő ösztönös, minden ésszerűségtől és józan gondolkodástól mentes dühöngését. Kezdtem mélységesen elfogadni a történteket úgy, ahogyan megtörténtek. Észrevettem, hogy mindvégig megmaradtam egy olyan lelkiállapotban, amely nagyon megterhelő volt számomra, de amelyben mégis meg tudtam állni azt, hogy minősítettem volna ennek a nőnek a személyét. És ekkor, szinte fényszerűen, felbukkant bennem egy mélységes együttérzés a nő iránt. Nem tudom, honnan bukkant ez elő, és hogy ezúttal miért nem csak a kisfiúnak szólt, miért ennek a nőnek. De azt éreztem ekkor, hogy szeretném megölelni őt. És tudtam, hogy úgysem értené meg, miért teszem.

Ez az esemény szerdán délután történt velem. Azon a napon, amelynek reggelén teljes hittel határoztam el, hogy igyekszem az életemben józan maradni, bármi is történik körülöttem.

Erszény Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Peter Kai