–

Húsz év.
Kimondom, és hallgatom, ahogy a hangok egymás után elhalnak, mint a bétasejtjeim ‘97 tavaszán. Hosszú folyamat volt az is, gondolom magamban.

Az azóta eltelt idő is az.

Sok nap, sok óra, sok perc, sok másodperc.

Számszerűsíthetem, ha akarom. Nem nehéz: hetvenegyezer tűszúrás az élet.

Sok lenne? Vagy épp kevés? Elég, hogy évekig összetartson.

Hosszú évek óta tanulom a különböző számokat, a jelentésüket, a hatásukat. Hogy éppen hba1c, szénhidrát, glikémiás index, vércukor vagy inzulin – édes mindegy. Velük ébredek és velük alszom el. Számok az emberek is, de én komplex számítások, mérések és eredmények halmazaként élek.

Néha jó, néha rossz, néha nem, és néha nem tudom, hogy félek-e még tőle vagy már megszoktam teljesen.

Cukorbeteg, ez vagyok én.
Cukorbetegség, ez meg vagy te.

Ezek vagyunk mi, kiknek úgy kell az inzulin, mint egy falat kenyér.

Húsz évünk gyorsan elszelelt, észre se vettük, hogy már mennyi mindent megéltünk együtt.

Együtt – ez a jó szó.
Együtt vagyunk jóban, rosszban – például egy 32.1-es cukorban. Meg a 2.4-nél, a 12.7-nél és az 5.0-nél, meg persze a kedvencemnél, a mindig nyertes 6.3-nál.
Együtt vagyunk a buszon, a metrón, a villamoson.
Amikor dolgozom, amikor koncerten vagyok, amikor randizom.
Amikor belefutok az exbe a trolibuszon.
Együtt vagyunk, amikor darabokban fekszem a konyhakövön, amikor sírok egy versen, amikor nevetek egy régi emléken, amikor lúdbőrzik a karom, mert épp a kedvenc zenémet hallgatom.

Együtt vagyunk, de mégis E/1ben beszélek, mert azért egy bizonyos távolságot próbálok tartani tőled.

Szeretném, ha én nélküled lehetnék én, ha te nélkülem lennél te. Ha a mi nem létezne sosem.
Szeretnék nélküled aludni, szeretnék nélküled reggelizni, önfeledten pizzát enni, nélküled szalonspiccesnek lenni.
Csak egy nap, ez a húsz évhez és az örökkéhez képest igazán parányi dolog.

Csak huszonnégy óra, fontold meg, na!

Utána velem lehetsz.

Utána veled leszek.

Együtt leszünk.

Mindig.

Örökre...

 Fürdős Zsanett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images