Hajnali három óra van 

Sel feje hátrabukik a széken ülve, pedig nagyon igyekezett a monitort figyelni, láttam. Sel segédápoló, afrikai, most készül nővérképzőre menni, ami ebben az évben már nem ingyenes, hanem évente 9000 fontba kerül majd. Lehet persze támogatást szerezni, ösztöndíjat, diákhitelt, de az itt sem egyszerű.

Sel mégis nagyon szeretne nővér lenni

Kilenc éve van az országban, két kisfia már itt született. Nem tudom, hogy letette-e az állampolgársági vizsgát, de ez nem is nagyon számít. Sel sokszor megkérdezte már tőlem, hogy szerintem ő jó nővér lesz-e, és mondtam, hogy igen. Dolgos, összeszedett. Kicsi, gömbölyű fiatalasszony.

A gyógyszerelésen kívül a segédápolók itt sok minden más kompetenciával rendelkeznek. Ha a nővérnek nincs ideje, ők mérnek vérnyomást, és rögzítenek minden más egyéb vitális értéket, vezetik a folyadéklapot, és, ha elvégeztek egy speciális tréninget, akkor például vért is vehetnek. Nem csak ágyaznak és mosdatnak.

Selina nagyon ügyes, amikor vele dolgozom, nem kell figyelnem sasszemmel az ápolási dokumentációra, és arra sem, hogy időben meglegyen az „observation”, vagyis átlag négy–hat óránként a kötelező megfigyelések.

Az éjszakai műszakban itt a nőgyógyászati és korai terhességi osztályon két nővér és egy főnővér dolgozik egyetlen segédápolóval. Az osztályok szerkezete egyébként úgy tűnik, itt minden kórházban ugyanolyan. Osztályonként van három vagy négy hatágyas kórterem, alapterületre körülbelül harminc–negyven négyzetméteres szobák és van két–három „side room”, vagyis egyágyas szoba, ahová azok kerülnek, akik különleges ellátást igényelnek, fertőző betegek vagy az életül végén járnak.

A magyar nővér most felsóhajt, – szinte hallom –, huszonegy betegre jut három szakképzett nővér és egy segédápoló!

Hát, igen. De itt az elvárások is magasabbak

Ez egy aktív, akut osztály, nem krónikus belgyógyászat. Az A&E (Accident&Emergency), vagyis a sürgősségi osztály itt egész éjjel működik és folynak a műtétek is, sokszor hajnali négyig is, ha akut esetekről van szó. A betegek tehát jönnek fel az osztályra éjszaka is, ha a „sürgi” felküldi őket, hogy lássa őket szakorvos, és mi fel is vesszük őket, ha a doki úgy ítéli meg, hogy nem mehetnek haza. Ezért mindig van egy–két szabad ágy. Ami nem mindig elég. Mert akad olyan éjszaka, hogy a plusz két vizsgáló helyiségbe is beviszünk ágyakat, hiszen annyi beteg adódik hirtelen, akit fel kell vennünk.

Selina bóbiskol, úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, ismerjük az érzést mindannyian.

Az ember egy idő után bárhol, bármikor, bármilyen pózban képes elaludni. Ez is csak a nővérek kiváltsága.

Egymásra mosolygunk Bettyvel, és lekapcsoljuk a villanyt a nővérpult felett. Hál' istennek most úgyis nyugalom van, hagyjuk Selt szundikálni. Az egyik nővér épp rövid szünetet tart, így ketten maradtunk az osztályon, Betty és én. Csendesen végezzük a papírmunkát, írjuk az ápolási dokumentációt, pótoljuk a betelt lapokat az ágy melletti és az orvosi dossziéban, miközben időszakosan közelharcot vívunk a „bed managerrel”, aki mindenkor törekszik az üres ágyainkra más, zsúfolt osztályokról áthelyezni néhány embert.

Most is telefonál, hogy van-e még üres ágy, mert küldene egy beteget. A beteg kilencvenhárom éves, otthon elesett. Egyetlen üres ágyunk maradt, és a fiatal rezidens doktornő éppen most érkezik, közli, hogy jön fel valaki a sürgősségiről, súlyos alhasi fájdalommal és vérzéssel, kilenc hetes terhesen, valószínűleg éppen elvetél.

Hát, ez most nem jön össze: a bed manager szomorúan leteszi a telefont. De nem adja fel. Fél óra múlva újra telefonál, hogy mi a helyzet az új beteggel, felvettük-e vagy sem? Nem vettük fel, mert a doktornő megvizsgálta, és mégsem vérzik annyira, a méhszája zárva, hazaengedtük, holnap jön be ultrahangra. Jó, akkor ő küldi az idős beteget, mondja, és hiába tiltakozunk, ő dönt. A demens nénit, aki ráadásul még agresszív is, tíz percen belül áthelyezik az osztályunkra. Hozzám kerül.

Az én kórtermemben, amit itt „bay”-nek hívnak, most már minden ágy foglalt

A nénit a sarokba helyezzük, a negyedik ágyra, ami egy kicsivel szeparáltabb, mint a többi. De hál' istennek, most mélyen alszik. Átveszem a nővértől, aki felkísérte, az adminisztrációt, látom, hogy alig egy órája volt az „obs”, – nagyszerű, ugyanis eszemben sincs hozzányúlni és felébreszteni. „Otthonában elesett” – ez a diagnózis, további vizsgálatokat igényel, a röntgen alapján minden csontja ép, majd holnap tovább vizsgálják.

Az én kórtermemben most az egyes ágyon egy fiatal nő fekszik, akinek éles alhasi fájdalmai vannak, az ultrahang szerint egy megrepedt petefészekciszta miatt. A kettes ágyon egy idősebb asszony fekszik, aki már hetek óta nálunk van, petefészek tumora volt pár évvel ezelőtt, mindenféle kezelés után boldog, gyógyult éveket élt, de most újra kell vizsgálni esetleges áttétek miatt. A hármas ágyon egy hasüregi tályog miatt operált asszony fekszik, nálam tíz évvel idősebb, a négyesre pedig, ugyebár, most jött a demens néni. Az ötösön egy fejkendős idős asszony fekszik, fél oldalára béna, de most nem azért van kórházban, hanem azért, mert a fogán van valami hatalmas tályog.

Khadije a neve, és egy szót sem ért angolul. Azt mondták, mindenféle bajom lesz vele, de szépen bevette a gyógyszereket, iszogatott, és semmiben nem ellenkezett. Igaz, úgy köszöntem neki, hogy „salaam”, és amikor a vizsgálatokat végeztem, mondtam neki, hogy „shukran”, amire elmosolyodott.

A hatos ágyon egy tegnap éjjel érkezett, nálam hat évvel fiatalabb nő fekszik, laparoszkópiásan megműtötték reggel, de még mindig nagy fájdalmai vannak. Így vagyunk hát most, ezen az éjjelen.

Háromnegyed öt van

Sel magától ébred a bóbiskolásból, készít magának egy teát, és nekilát az eszközöket törölgetni. Mindent lefertőtlenít. Tisztaságillat árad a pult körül és a folyosókon. Hatkor nekilátunk a gyógyszereket előkészíteni.

A fiatal rezidens doktornő feljön, és csapkod valamit az orvosiban. – Mérges vagy, doktornő? – kérdezem, mire kihajol az ajtón, kezében egy műanyag dobozka, becsomagolva és döbbenten néz rám. – Jön egy beteg, most hozom fel – mondja. – Nyolc hetes terhes, erősen vérzik, és van valakinek fogalma arról, hogy hol találom a papírokat a hisztológiai laborhoz? – Egyszerre mutatunk a fiókra. Azután jobb belátásra térünk – a doktornő fáradtnak tűnik – odamegyünk a papírért, és a kezébe adjuk. Akkor megenyhül kissé, és megköszöni. Sokkal halkabban teszi hozzá: – És akad valaki, aki abban is tudna segíteni, hogy átrakjam ezt a „productot” a megfelelő fiolába?

Kiveszem a kezéből a tégelyeket, ő pedig bemegy a műanyag csipeszért a kezelőbe.

Még mindig nehezen térek napirendre afelett, hogy az elvetélt magzatokat itt egyszerűen csak „productnak” nevezik.

Pedig hát logikus. Az angol nyelv egyszerű. És logikus. Product of conception – a fogamzás terméke – ez a magzat hét hetesen, egészen 12 hetes korig, onnantól kezdve már rendesen magzat, tehát foetus a neve.

A nagyobbik tégelyben, sóoldatban egy halvány rózsaszín körülbelül hat centis, leginkább karfiolra emlékeztető szövetdarab lebeg, szerencsémre nem látszik sem embernek, sem babának, sem semmiféle felismerhető alakzatnak.

Ami felismerhető lenne, az nyilván a szövetkupac közepén van, és jótékonyan elrejtik a fodrozódó bolyhok

Várom a doktornőt a csipesszel.

A csipesz hosszú, műanyag, steril és világoskék, olyan, akár egy olló, és annyira hosszú, húsz centiméteres, hogy el lehet vele érni a méhszájig is. Most azonban csak a szövetkupac kiemelésére használjuk, illetve a doktornő használja, aki nincs oda a gyönyörűségtől, hogy negyed hétkor, hajnalban, a 24 órás ügyelete legvégén ezzel kell foglalkoznia. – Szegényke – mormolja maga elé, és azután a csúszós szövetdarabkát, a „productot” ügyesen, biztos kézzel átemeli a kisebbik, steril üvegcsébe.

A mozdulatban és az elsuttogott szóban mérhetetlen tisztelet és méltóság van. Nagyon szeretem érte.

Az asszony és a férje meg a kislánya is együtt jönnek fel az osztályra, mondja azután a doktornő sóhajtva. – Most mindjárt hozom is őket, csak még alá kell íratnom velük a szövettanhoz és az elveszített terhességhez való nyilatkozatokat. Nem beszélnek angolul, csak átutazóban vannak itt, és az asszony a tranzitban lett rosszul. Képzeld el, még a tolmácsszolgálatot is fel kellett hívnunk – magyarázza nekem, és akkor már megértem a fáradtságát újra. Bólintok. – Előkészítem a „side-roomot”. A doktornő elviharzik, és én is folytatom a papírmunkát.

Mindjárt hét óra van

Még nem végeztem a mérésekkel és az utolsó feljegyzésekkel a dokumentációban. Legyen bármilyen nyugalmas egy műszak, a végén egyetlen pillanat alatt elúszhat az ember, elég hozzá egy új felvétel vagy valamelyik beteg rosszulléte.

Betty segít, most is, mint legtöbbször. Míg én összeszedem az új dossziéhoz a lapokat, ő helyettem beviszi az új beteg adatait és az anyagokat a számítógépbe, kinyomtatja az átadási naplót hét példányban a nappalos műszak számára.

Közben megérkezik a család. Apa, anya és a kislány, hét–nyolc éves lehet. Mindnyájuknak riadt a tekintete, angolul csak pár szót értenek, Peruból jöttek, Franciaországban jártak rokonlátogatáson és ma délelőtt indultak volna vissza, haza Peruba. Spanyolul és franciául beszélnek. Pech. A spanyol nővér kollégánk ma nincs bent, nem jön nappalra sem. A Fülöp-szigetekről érkezett betegek közül sokan értenek spanyolul, de kevesen beszélnek, így a főnővér is legfeljebb egy irányban tud fordítani. De jó, hogy van egy francia nyelvvizsgám, egy baj van csak vele, hogy húsz éve nem beszéltem ezen a nyelven, így most kínkeservesen kaparászom elő a szavakat.

A végén legalább azt el tudom mondani, hogy az asszony nem ehet és nem ihat, míg meg nem vizsgálják újra, és meg tudom nyugtatni őket arról is, hogy máris kinyomtatjuk a felvételi naplót, és adunk egy igazolást, amivel az apa elmehet a repülőtérre, hátha ki tudja cserélni a jegyeket holnapra. Mert az asszony ma biztos, hogy nem utazhat. Még az is lehet, hogy műteni kell.

Fiatal pár, nagyon szépek, tökéletes család. Istenem, az emberek olyan szépek! Az anya megkérdezi, befekhet-e az ágyába a kislány, mert nagyon fáradt, a repülőgépen nem tudott aludni.  – Persze – bólintok, még akkor is, ha ez a szabályok szerint egyébként tilos.

Azután eszembe jut, hogy kell még egy kórházi hálóing és egy kompressziós antitrombolízis harisnya az asszony lábára. Elrohanok érte. Amikor visszaérek a szobába, a kislány már mélyen alszik, az édesanyjához bújik. Az apa az ágy mellett áll. Megkérdezi, van-e a kórházban valami kis bolt, ahol a kislánynak ennivalót vásárolhat, mire felébred, mielőtt ő elindul a repülőtérre a jegyek miatt, hogy ne maradjon a kislány éhen. Útbaigazítom.

Az asszony a férjére néz, a szeme könnybe lábad, érzem az aggodalmát, a félelmét. Próbálom megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, mondom neki, hogy nem lesz semmi baj, de elcsuklik a hangom.

Néha komoly kételyeim vannak, hogy alkalmas vagyok-e még nővérnek? Sokszor érek a határára annak, hogy elsírjam magam, és ilyenkor ki kell mennem a szobából, kórteremből. Most is így teszek.

Mire mindennel végzek, fél nyolc van.

A nappalos műszak már a nővérszobában várja az osztályátadást. Minden kusza, próbálok rendet tenni a fejemben. Már rég nem volt időm jegyzetelni, így csak remélem, hogy minden betegről minden lényeges információ az eszembe jut, ahogy ágytól-ágyig megyünk, és elmondjuk, hogy kivel mi volt, mi a terv, mi a teendő és mi várható.

Eltelt megint egy szolgálat. Egy nap, egy átlagos műszak a kórházban, a határon túl.

Molnár-Lamos Krisztina

A képek illusztrációk