Kifut a mókus az ág legszélére, oda, ahol már csak a vékony gallyak hajlanak jobbra-balra. Óvatosan egyensúlyoz, a mancsával próbálgatja a gallyakat, vajon elbírják-e? A levelek közt csonthéjasok, mogyoró, makk lapul, élelem aznapra, begyűjteni való az éléstárba a hosszú és hideg hónapokra.

A völgybe beköltözött az ősz.

Roskadásig teltek a bokrok a későn érő szederrel, áfonyával, a fákon is bogyók mindenütt, tűzpirosak, kékek és halványlilák. A vadalma és az apró szilva a földre potyog. Nyulak motoznak a bozót alján, rókák korzóznak alkonyat után. Színes az ősz, akár a többi évszak, de csendesebb. Készülődés van benne és szorgos munka, egy utolsó szerelem lehetősége a lombok között. A mókusoknak cserregő hangja van, mintha egyszerre volnának madarak is, vidám játékuk, udvarlásuk a szarkák hangjára is emlékeztet.

Lakást bérelni másfél év után sikerült.

Addig maradt a „house-share”, idegenekkel, akik közül később sokan barátokká váltak. Portugálok, románok, egy lengyel műtősnő, egy spanyol és egy olasz fiatal lány, ők legalább nővérek. Suttogva és lábujjhegyen járkálnak, ha tudják, hogy a „house-mate” éjszakás volt.

Tapintat, alkalmazkodás, elfogadás. Tanuljuk. Arcok, akiket nem felejt el majd az ember. Szagok, amik megmaradnak. A sütőből áradó illat, a pasta al forno és egy üveg vörösbor, amikor végre megkapja az ember a működési engedélyét, kicsi, de közös ünnepek.

Fürdőkádban hagyott szőrszálak.

Mégis jó, amikor külön bérleménybe lehet költözni, majdnem olyan, mintha saját otthon lenne. Végre. Az ingatlanközvetítő irodában a fiatal nő lelkes. Másnapra három címet is mond, majd együtt fogjuk azokat megtekinteni, és mindhárom lakás azonnal költözhető.

A „landlord”, vagyis a háziúr, akit személyesen nem biztos, hogy valaha is meg fogunk ismerni, „decent people”-t szeretne bérlőnek, pont olyanokat, mint mi vagyunk, minden rendben lesz.

Az ingatlanos hölgy mosolyog. Ízlelgetem a mondatot napokig, és még hetek múlva is eszembe jut: „decent people”. Sosem neveztek még decensnek, mióta élek.

Megnézzük mindhárom ingatlant, mindegyik frissen festett, felújított, de bútorozatlan. Kettő a város peremén van, egy pedig a külvárosban, ahhoz egy kis kert is tartozik, így azt választjuk. Átjutunk a „credit checken”, egy hétbe telik, addig nem alszom. Ha nem sikerül a független hitelbíráló irodának megfelelnünk, akkor egyelőre nem bérelhetünk lakást ebben az országban. Akkor marad a szobabérlet, a várakozás a mosdóra, fürdőszobára, a megfelelő lábasokra, és a családegyesítés is elmarad. De megbízhatónak minősülünk, én és a fiam, a másfél éves folyamatos munkaviszonyunkkal és a minimálbért alig meghaladó jövedelmünkkel. Hál' istennek. Nem marad más hátra, mint kifizetni a bérleti díjat, meg a másfél havi depozitot és az irodának járó három százalék jutalékot. Lenullázzuk magunkat, a frissen szerzett hitelkártyáról is lekerül az összes pénz.

„Majdcsak lesz valahogy.” Ezzel a mondattal élünk már úgyis pár éve.

A következő héten költözünk. Átvesszük a kulcsokat, mögöttünk becsukódik az ajtó.

Az üres lakásban csak mi vagyunk és a három bőrönd. Még akkor sem hiszem el, hogy sikerült. És olyan fáradt vagyok, hogy sírni sem tudok. Csak mosolygok a fiamra tétován, kimegyek a kopár, virágok nélküli, ledeszkázott kertbe. Lehet, hogy boldogok leszünk itt? Talán.

Később, még aznap délután elmegyünk a Tescóba, veszünk paplant és párnát, két pokrócot, két tányért, poharat. A kétrét hajtott paplanon alszunk, a pokróc még elég, hiszen csak október van. Így élünk a következő fizetésig, amikor majd végigjárjuk a British Heart Foundation használt bútorboltjait, és veszünk magunknak ágyat is. Meg néhány apróságot, ami az élethez szükséges. Karácsonyig berendezkedünk, addigra már mindenünk megvan. Kávéfőző, könyvek, palacsintasütő.

A Tescóba járunk, az itt őshonos. Van belőle kisebb és nagyobb, a hozzánk legközelebb eső hamar a sarki fűszeres státuszába kerül, mindennapi bevásárlások és találkozások helyszíne. Az eladók mosolyognak, előre köszönnek, és már a második hét után maguktól nyúlnak a polchoz, veszik le onnan, amit kérni szoktunk. Halloweenkor vámpírnak, karácsonykor Elfnek, húsvétkor pedig nyuszinak öltöznek, és úgy ülnek a kasszában nagy fülekkel, mókás fejfedőkkel, az alkalomhoz illően kifestve. Csak így, jelmezben töltik fel a pultokat is. A jókedv általános. Színlelt? Nem hiszem. De ha az is volna, ki kérdezi? És sok a virág. Vágott, cserepes, kertbe kiültethető konténeres. A férfiak hétvégenként a kosarukban virágot is hordanak.

Az üzlet este hat óra körül és szombaton délelőtt a legzsúfoltabb. Az arcokat pár hónap után már jól ismerem, és egyik nap egy új családdal is találkozom.

Nagy, erős férfi ballag a sorok között, mellette egy sápadt, törékeny nő, talán a felesége, így jönnek velem szembe. Mellettük egy korosabb hölgy a babakocsiban egy körülbelül hathetes, apró kisbabát tologat.

– Sajt? – kérdezi a férfi. – Igen, az is kéne – feleli a fiatalasszony, ahogy megállnak a tejes pultnál. A magyar szó váratlanul ér, mint mindig. Olyan, mintha ütne, felkapom a fejem, könnybe lábad a szemem, és jólesik.

Hosszan nézek utánuk. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy – mint régen tettem állandóan –, most is utánuk menjek-e, megszólítsam-e őket nagy örömmel: – Sziasztok! Magyarok vagytok? Ti is errefelé laktok? De most nem teszem. Valamiért most nem. Csak hosszan nézem, azután egy kis ideig követem őket, megyek mögöttük, és csendben figyelem, ahogy haladnak a sorok között, leemelnek ezt-azt a polcokról. A fiatal anya fénytelen tekintetét elkapom egyszer, az arca sápadt, fáradt, megviselt. Rámosolygok, de ő nem mosolyog vissza, talán nem tudja viszonozni, vagy csak nem érti, de lehet, hogy csak nem figyel. A baba szép, gömbölyded, nyugodtan alszik a kocsiban, apró pofiján nyoma sincs semmiféle érzelemnek, félelemnek. Ennek az anyának most kellene a legboldogabbnak lennie – erre gondolok, miközben igyekszem feltűnés nélkül maradni a közelükben, és hallani minden szavukat.  

– Akkor jó lesz, ha ma rakott krumplit csinálunk vacsorára? – kérdezi a férfi. – Nekem mindegy. Teljesen mindegy… – feleli a nő halkan és mást nem is mond.

Körülvesz bennünket a zsivaj. A brit kisiskolás gyerekek uniformisban, térdharisnyában, kócos hajjal nevetgélve rohangálnak és nyúzzák az anyjukat, apjukat. – „Anya, ezt vegyél, meg még ilyet is! Szörpöt is hozhatok?” De a magyar család körül csak a csend, akárha egy buborékban volnának. Furcsa kontraszt, kiélesedő kép a határok mentén. Megy ez a magyar család előttem és mellettem, ebben a szomorúság festette szürke felhőben és hangulatban, és én tudni vélem, sejtem, hogy mit éreznek. Az asszony szótlan, a férfi próbál beszélgetni, jókedvre hangolni, a nagymama az unokával van elfoglalva.

Talán próbálnak hinni, remélni, de tele vannak félelemmel, kétségekkel. „Rent, council tax, landlord”, és a holnapi megélhetés. Hogyan lehet majd ezt a kisbabát biztonságban, napfényben mégis felnevelni? Itt, messze, a távolban, idegenben?! Azt hiszem, pontosan érzem, hogy milyen gondolatok járnak a fejükben. És akkor már bánom, hogy nem szólítottam őket meg.

De már késő van, és a párbeszéd alatt valószínűleg úgysem tudtam volna elmondani, amit leginkább szeretnék: Hogy ne féljenek! Nem lesz semmi baj! Minden rendbe jön, és csak az első hetek-hónapok ilyen nyomorúságosak, végtelenül nehezek…

Elválnak az útjaink. Ahogy beállok a kasszához, látom, ahogy az idősebb asszony, megigazgatja a takarót a babán. Gyengéden hajol oda a babakocsihoz. A szülők befordulnak a mosószerek felé vezető sorba. Az anya válla hajlott, görnyedt. A férfi később majd átkarolja. Azoknak kellene látniuk ezt a tartást, ezt a fáradtságot, akik azt mondják, hogy az európai munkavállalással a magyar emberek számára csak lehetőség nyílt, és szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy külföldön helyezkednek el dolgozni.

Azoknak kéne látni ezt a hátat, a fénytelen tekintetet, és hallani az elharapott tőmondatokat, válaszokat, akik erre a sorsra ítélték őket, ezt a családot is! Nem nekem, hogy egykori önmagamnak tükröt tartsanak. De a férfi erős, magas és egyenesen tartja a gerincét. A tartásában látni a hitet, és ahogy átkarolja a feleségét, felismerni abban a mozdulatban az elszántságot. A hangsúlyában pedig ott a remény, amit majd igenis tovább ad a feleségének. Az ereje már innen, ebből a társadalomból kap majd utánpótlást. Vajon ez az erő hazaviszi majd? Vagy inkább itt tartja?

Hiszen ennek az országnak hálás lehet… Hol lesz számukra a hely, amit úgy neveznek: haza?

Fog-e az a kisbaba ott a kocsiban József Attila Altatójára elaludni? Ezek a gondolatok járnak a fejemben, és nehezen találom meg a bankkártyámat a szatyor aljában. Hosszan kotorászom elő, csak később emelem fel a fejem, hogy köszönjek a kasszás lánynak. Akkor már tiszta a tekintetem. Így sem kerülhetem el, hogy megkérdezze. Are you ok? – Yes, I’ll be allright, thanks! – mosolygok rá, hogy az élet visszatérjen a rendes kerékvágásába, és amíg blokkol, az idei meleg ősz sajátosságairól beszélgethessünk.

Molnár Lamos Krisztina