–

A leggyakoribb kérdés, amit egy áldozat megkap, hogy miért marad. Hogy mi tartja benne a kapcsolatban, amiben napról napra fogy, amiben a vak is látja, hogy bántják. Miért nem lép ki, miért nem száll szembe a bántalmazóval? Miért nem veszi észre, ami a Napnál is világosabb, hol a tenni akarás, miért nem cselekszik?

A bántalmazó kezdetben olyat ígér, amire vágysz

Biztos, szeretetteljes közeget, olyat, ahol jó lenni. És elhiszed neki, hogy így lesz, mert minden ebbe az irányba mutat: az idilli kapcsolat, hogy ketten a világ ellen, hogy a legfontosabbak vagytok egymásnak, annyira, mint még soha más. Annyira, hogy ha elhiszed, hogy ez igaz, mintha el is fogyna a hely körülöttetek – akár le is mondhatsz a barátaiddal, családoddal való kapcsolatról, úgysem érnek a nyomotokba.

Közben épül a narratíva, az, aminek nem lehet ellentmondani, és nem is marad már, aki mondaná, mind elkopott, ahogy a „mi” és az „ők” közötti határ egyre élesebbé vált. A valóság értelmezése egyre inkább egy kézbe kerül, és nem a tiéd a szemüveg, amin keresztül szemléled a világot.

Már közel sem olyan békés minden, mint korábban, de mintha mindig rajtad múlna, valahogy mindig csak miattad van konfliktus. „Ha befognád a szádat, nem lenne gond, de hát még erre sem vagy képes.” „Miért beszélgetsz mással, talán nem vagyok neked elég?” „Mi van, már nem is szeretsz?” Próbálsz megfelelni, elég jónak lenni, hogy elkerüld a retorziót. Mintha egy kulcsra zárt szoba rabja lennél, úgy fogy körülötted a fény, majd a levegő, végül pedig az élet.

Valójában azonban soha nem az az érdekes, hogy miért maradsz – sokkal inkább az, hogy hogyan működik a rendszer, ami fogva tart.