–

A másodikon, a sarokban volt az énekterem, szép tágas hely jutott a művészet ezen szeletének a mi giminkben. Hiába járta be a helyiséget a tavaszi napsütés, vagy csalogatta a diákokat oda valami kellemes zongorajáték, bennem minden lépéssel nőtt a szorongás, ahogy közelítettem a terem felé.

Sohasem volt jó hangom, és erre elég gyorsan rá is jöttem.

Emlékszem, volt két-három dal, amit mindig együtt énekeltünk anyukámmal a fürdőkádban, meg kiválóan ráztam a hátsóm Zoltán Erika megaslágereire (különösen a „Tú szexi lányra”, ahogy én ötéves fejjel értelmeztem a mély mondanivalójú dalszöveget), de nagyjából ennyiben ki is merült nálunk a zeneiség.

Anyukám elmesélte, hogyan intette le őt a karnagy az iskolai kórusban, jelezve, hogy az ő hangjára nincs szükség a dalban, ebből azért megértettem, miért nem kottákkal ébredünk és hangjegyekkel fekszünk nap mint nap. Az általános iskolát valahogy kibekkeltem nagyobb megaláztatás nélkül, ismertem a határaimat, ezért engem nem kellett felszólítani, hogy tátogjak az iskolai ünnepségeken, tudtam én azt magamtól is. Gimiben viszont elért a végzet. Minden „repedtfazék” rémálma: az ének felelés. Ez annyit jelentett, hogy akinek a nevénél kinyílt a napló, annak fel kellett állnia a harmincfős publikum előtt, és teljesen egyedül végigénekelnie egy népdalt. Nekem a Béreslegény jutott. Már attól újra görcsbe rándult a gyomrom, hogy újra leírtam ezt a szót.

Ott álltam teljesen megsemmisülve, minden izmom feszült, ömlött rólam a víz, és az első hangnál azt kívántam, hogy most azonnal nyíljon meg alattam a föld... vagy azonnal változzak láthatatlanná. Ez az élmény, és a megszégyenüléstől való állandó rettegés dolgozott csak az agyamban.

Az egész zenei oktatásomat elhomályosította a félelem.

Aztán eljött az a pillanat, amikor a nevem hallatán felálltam, és azt mondtam, hogy: „nem, én nem vagyok hajlandó énekelni, vállalom az egyest”. Meg is kaptam. Azt hiszem, ez volt az egyetlen karó az életemben, amire büszke voltam. Amikor magántanuló lettem az úszás miatt, akkor felmentést kaptam az ének-, rajz- és testnevelésórák látogatása alól. Hogy miért, azt a mai napig sem értem, de akkor egyáltalán nem bántam, csak örültem, hogy megúszom a gyomorfekélyt.

Egyvalamire jó volt ez az élmény. Abban segített, hogy tesiórán egészen más szemmel nézzek az ügyetlenebbekre. Tudtam, hogy van, akiknek a tornaterem jelenti a földi poklot, másoknak a rajz- vagy a matekóra. Nyilván rengeteg más mondanivalója is van Deák Kristóf Oscar-díjas filmjének, a Mindenkinek. Azt is tudom, hogy mindenkiből más érzést és élményt piszkál elő egy ilyen alkotás, és attól csodálatos, hogy hatást vált ki belőlünk, én mégis meglepődtem, milyen erővel tört elő belőlem ez a rég eltemetett szorongás.

Kicsit el is szomorodtam, mert realizáltam, mennyire nem része a zene az életünknek. Nem szeretették meg velem, nem segítettek megérteni a művészet ezen ágának nagyszerűségét. Nemcsak énekelni nem tanítottak meg (ez, mondjuk, a lehetetlen kategória lett volna), de zenét hallgatni sem. Volt egy erős Kispál és a borzos korszakom, az ő koncertjeikre hajlandó voltam eljárni, de ezen kívül iszonyúan nehezen veszem rá magam, hogy zenei élménnyel szórakoztassam magam, és tudatosan keressem az örömet a zenében, ha már  nem megy ösztönösen. Az sem volt könnyű, hogy a kisfiamnak énekeljek, de a keserves újszülött sírás, és a tehetetlenség sok mindent kihoz az emberből. Még belőlem is sikerült hangokat kicsalogatnia, és bizony volt egy aranykor, amikor Barni gombnyomásra hallgatott el, ha rákezdtem a Bóbitára vagy az Egyszer egy királyfira.

Ezek voltak azok a hónapok, amikor egyetlen gyermeki mosollyal le lehetett rombolni a komplexusokat.

Aztán elmúlt ennek a varázsa, majd beköszöntött nálunk az az időszak, amikor minden olyan zenétől sírva fakadt a gyermekem, amiben vonóshangszerek vannak, és azoktól is, amiket baba korában énekeltem neki. Egyszer azt találta nekem mondani, hogy „anya, énekelj csak, de nekem minden dal szomorú”.

Ezek után nem nagyon erőltettem a kérdést, és igyekszem tiszteletben tartani a zenével kiváltott mély érzelmeit, amelyek a mai napig rátörnek egy-egy mese főcímdalánál, vagy amikor belépünk egy boltba vagy kávézóba, ahol zene szól. Belőlem már biztosan nem lesz Megasztár győztes, de azért remélem, Barni egyszer tovább lép a Disco Disco Partizaniról. Jó úton halad Mr. Ednek köszönhetően, aki minden csütörtökön ellátogat a bölcsődéjükbe a hangszereivel, és együtt muzsikál-dalol a gyerekekkel.

Az itthon mindennemű zenétől zokogó kisfiam pedig imádja, és a hét egyik csúcspontja számára a csütörtök délelőtt. Remélem, ő nyugodtabban fog ülni a gimnáziumi padban, mint én annak idején. 

Pásztory Dóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ Africa Studio