Más lett a férjem kapcsolata azzal a gyerekünkkel, akivel ő ment gyedre

–

A társadalmunk egyelőre még mindig úgy van berendezkedve (ahogy az óriásplakátokon is látjuk), hogy „az anya nő, az apa férfi” – ennek minden vélt vagy valós nemi szerepeivel együtt. Kezdve azzal, hogy kinek van helye a konyhában (szerintem legfeljebb a tűzhelynek), ki keres többet, és ki gondoskodik elsősorban a gyerekekről. Köztünk ez sosem volt így leosztva, a munkám mindig teret kapott a kapcsolatunkban, ahogy a férjem is tökéletesen helytállt a konyhában, és a mosást is elindította egyedül. Ez elsősorban a neveltetésének köszönhető, de a kapcsolati dinamika is fontos volt persze. Az viszont köztünk is valamiért leosztott szerep volt, (habár sosem mondtuk ki), hogy a gyermekünkről főleg én gondoskodom, és többször fogalmaztunk úgy, hogy „apa besegít”. 

Aztán az életünknek egy szakaszát Piliscsabán töltöttük, ahol igazán klassz emberekkel és családokkal ismerkedtünk meg: ezalatt rájöttünk, hogy a gyerekről való gondoskodás éppúgy működhet, ha apuka veszi ki a részét a teendők java részéből. Nem lesz ettől rosszabb vagy jobb a gyerek sorsa, de alakulhat úgy, hogy a család életében jobb döntés, ha az apa marad otthon.

Ekkor az első gyerekünk alig volt egyéves, a második pedig még csak gondolatban létezett. Sokat beszéltünk otthon a látott családmodellekről, nagyon közel állt hozzánk lelkileg ez a fajta felállás, de nem egyeztünk meg semmiben a mi családunkat illetően. 

Aztán megérkezett második gyerekünk, és ahogy telt-múlt az idő, felmerült bennünk, hogy szeretnénk-e ilyen lehetőséggel élni.

Elsősorban az anyagi okokat fontoltuk meg, hiszen közel sem biztos, hogy ez minden családban pont így megéri. Tekintve, hogy a gyed összege maximalizálva van, előfordulhat, hogy az anyuka bére nem váltja ki apuka kiesett bérét. Nálunk ez fordítva jött ki.

A férjem jobb gyedet kapott, én pedig az új munkahelyemen jobb fizetést, ráadásul home office-ban lehettem, ami igazán jól hangzott. 

Végül mire minden sínre került, eltelt pár hónap, a kicsi egyéves lett, de addig is sokat beszéltünk erről a döntésről. 

A férjem előző munkahelyén (ahonnan gyedre eljött) baromi rossz volt a munkarend. Gyakorlatilag napokat töltöttünk távol tőle. Általában hétből négyet, de nagyritkán előfordult, hogy öt napon át reggeltől késő éjszakáig nem volt otthon. A maradék napokon pedig próbált mindent behozni: ügyintézés, család, ház körüli dolgok, szociális élet, és nem utolsósorban alvás. Egy újszülött és egy 2,5 éves társaságában kezdtem ezt az életvitelt nélküle, egy teljes évig. 

Elsősorban nem a napközbeni teendőknél hiányzott, hanem este, amikor csak melléfeküdtem volna, vagy elmondtam volna neki az örömöm és bánatom, ami általában az első időszakban egy és ugyanaz volt (szülés után pár héttel mindenképp).

Innen érkeztünk meg oda, aminek már vége is lett. Az együtt töltött egy év, más szerepekben. 

Nem volt könnyű a kezdés, de szépen lassan mindenki beleszokott az új helyzetbe. Az elején, ahogy az lenni szokott, én az új munkahelyen betanulással kezdtem, közben a férjem azonnal két beteg gyerekkel tartotta a frontot otthon. Szeptembert írtunk, tehát a szezon még csak most kezdődött, tudtam, hogy mindenképp ez vár ránk most egy darabig: egy hét óvoda, két hét lábadozás. 

Óriási lelkiismeret-furdalással ültem az irodában, állandóan ott motoszkált bennem a gondolat: „Mit szórakozol te itt? Egy anyuka ezt csinálja…” 

Aztán megismerkedtem az egyik munkatársammal, akinek négy gyereke van, és az apuka az elsődleges menedzser az életükben. Náluk úgy tűnik, működött, és nagyon jól hangzott, hogy anyuka (ráadásul bejárós) irodában van, dolgozik, mindent összehangolnak, de az apa irányítja a teendőket. No persze a lelkiismeret-furdalásom nem múlt el azonnal, küzdöttem még vele, de láttam, hogy vannak erre jó példák.

Utólag visszatekintve azt látom, hogy nálunk is működött. Nem jártam el otthonról, de dolgoznom kellett. A home office nem is mindig egyszerű, főleg ha hallod, hogy a férjed küzd a gyerekkel, kimennél, segítenél, de közben tisztában vagy vele, hogy meg tudja oldani, és meg is kell oldania. 

Bár a reggelek így is elég kapkodósak voltak, mert mindkét gyerek lassan ébred, a közös ebédet viszont majdnem mindig sikerült összehangolni, ami nagyon jó érzés volt, még úgy is, hogy a nagylányunk óvodába járt. A kicsi délutáni altatását felváltva csináltuk, így én is részt vehettem a gondozásában, ha sikerült a munkát úgy irányítanom, hogy legyen időm rá. 

Mire a nagyobbik gyerkőc hazaért, szinte már én is készen voltam, és a család együtt lehetett. 

Sokszor beszéltünk arról, hogy a férjem hogyan éli ezt meg, hiszen jó nagy váltás volt a bejárós munkahely után szinte nonstop itthon lenni. Nehéz volt, néha unatkozott, kereste önmagát ebben a szerepkörben. A kreatív énje szomjazott, ezért eleinte próbált erre is időt szakítani. Zenélt, zenét írt, felvételeket készített, aztán újra és újra, amikor csak tehette, gitárt ragadott. 

A bevásárlás kikapcsolódássá vált számára, élvezte, hogy egy kicsit egyedül lehet közben. Próbáltam mindenben támasza lenni, mert tudtam, hogy ez tényleg nem mindig egyszerű. 

Ez az egész időszak lehet iszonyatosan unalmas és egyhangú, de éppúgy megvan a lehetőség a csodás felismerésekre. Néha fárasztó, néha pedig csak úgy pörögnek a napok. De fontos, hogy legyen kilépőd, ahol levegőt kapsz, ahol kinyújtózol, kicsit csendben lehetsz, magadra figyelhetsz. És valóban, ez nem feltétlenül egy bevásárlás alkalmával adatik meg, de van, amikor épp elég annyi, néha persze ennél jóval több kell.  

Aztán ahogy jött a jó idő, és elkezdtek kijárni az udvarra, igazán feltalálták magukat. Az apa-fia kapcsolat óriási szintet lépett, mindenben kiegészítették egymást, öröm volt látni. 

Az ő kapcsolatuk merőben más, mint az elsőszülött gyerekünkkel. Ott is megvan a kötődés és a csodálatos apa-lánya kapocs, de mégis más. Az a sok együtt töltött idő, amiben megéltek vitákat, és együtt keresték a megoldást, hatott rájuk: kibékültek, összebújtak, újra eltávolodtak egymástól, mindennek az intenzitása pedig teljesen más térbe helyezi a szülő-gyerek kapcsolatot. 

Egy év alatt megtapasztalta az apró nehézségeket, ami az itthon töltött idővel jár egy kisgyerek mellett. Hogy nincs szünet, nincs pihenő, vagy ha van is, az nagyon kevés. Ellenben a munkahelyén minimum óránként öt, de néha tíz perc szünetre is volt lehetősége. A szülői műszaknak nincs vége. Ez a műszak nem reggel nyolckor kezdődik, és nem lehet abbahagyni a munkát négykor. Az ebédszünet nem kikapcsolódás, hanem egy másik munkakör, és a kávé nem desszert, hanem életmentő. 

Átértékelődik az otthoni láthatatlan munka, a gyerekkel járó kihívások. Mindemellett pedig megélhet olyan dolgokat is, amikről eddig csak meséltem neki, vagy videókon láthatta. 

Átélhette a beszédfejlődés minden humoros és csodálatos pillanatát, végigkövette a gyerek személyiségének fejlődését, és azt is megtapasztalta, hogy ezt ő is formálhatja. Azzal is tisztában volt már, hogy az ő kedve és lelkiállapota miként hat gyerekünkre. 

Pár hete megkérdeztem a férjemet, hogyan élte meg ezt az időszakot, és mit csinálna másképp? A válasza az volt, hogy nagyon élvezte, és bármikor újracsinálná, de talán több szabadidőt keresett volna magának, amikor feltöltődhet. 

A mi kapcsolatunk is nagyon sokat fejlődött ez idő alatt. Megtanultunk egymásra hangolódni és egymásról jól leválni. Feladatokat nagyon gyorsan átadni, vagy adott esetben átvenni a másiktól. Ha az egyikünk rossz fej szülő volt, akkor jött a másikunk támogatni, kimenteni. Képesek voltunk egymást erősíteni, a nevelési elveinket összecsiszolni, vagy egyszerűen csak elfogadni a másikét.  

Most, hogy ennek a csodálatos utazásnak a végére értünk, a férjem visszatért a munka világába, de szerencsére egy jobb, családbarátabb időbeosztásba. Az életünk pedig folytatódik, és most megint beleszokunk egy új dinamikába, ahol bölcsi, ovi, home office-ban anya, bejárós, de időben hazaérős apa szerepel. 

Én azt tanácsolnám, hogy aki csak teheti, próbálja ki ezt is! Hajrá, apukák, maradjatok otthon ti is!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Westend61

WMN szerkesztőség