„Egy narcisztikus szülő mellett összeszűkül a világ” – Kitörés húszévnyi pokolból

–

Az egyik nagyobb nemzetközi közösségi fórum segítőcsoportját böngészem, ahol narcisztikus szülők gyerekei gyűlnek össze. Panaszkodunk, kiöntjük a lelkünket. Van, hogy nevetünk, gúnyolódunk, máskor egymáshoz kapcsolódunk, és vigaszt keresünk a közös kesergésben. Csaknem 890.000 tag található itt a világ minden tájáról, a cikk írása során körülbelül 900 ember van épp online. Naponta több tucat új poszt.

Olvasom mások történeteit, panaszait, segítségkéréseit és apró sikereit. És mindeközben próbálom építeni a narratívát a több mint húsz évnyi pokolról. A szálak azonban mindig kuszák maradnak, az emlékspirálokat nem lehet egyetlen történetbe fonni.

Igazi siratófal tárul a szemem elé. Minden poszt címe egy apró segélykiáltás.

„Anyukám azt kérdezte sírva, miért nem lehet olyan a kapcsolatunk, mint amikor nyolcéves voltam. Huszonnégy vagyok.”

Olvasom a címet, és rögtön a sorok közé látok. Látom a nyolcéves gyereket, aki még a kamaszkora előtt áll, aki mindenáron büszkévé akarja tenni a szüleit. A világa pont akkora, amekkorának ők mutatják neki, és ők ennek a világnak a közepe, talán jobban is, mint amennyire egészséges volna. 

A posztoló huszonnégy éves, felnőtt ember, az anyukája mégis erre a függő kapcsolatra vágyik.

A tagokkal nevetünk, megosztjuk a hasonló történeteket. Van, akinek az anyja hasonló időket sír vissza, mások szülei szerint ők már kétévesen szándékosan ordítottak a plázában, hogy megalázzák őket.

Az egyik szülő keresi a kiszolgáltatott gyereket a felnőttben, a másik egy rosszindulatú felnőttet lát egy tipegőben.

Egyvalami közös bennük: a gyerek viselkedése kizárólag a szülőnek és a szülőről szólhat.

Görgetek tovább. Mélyebb bugyor jön, zavarodott érzésekkel és felszakadó sebekkel.

„Anyukám benyit hozzám, amikor meztelen vagyok.” – „Hozzám is, és volt, hogy a fenekemre csapott.” 

„Meg akarja mosni a hajamat, mert szerinte magamtól nem tudom rendesen. Tizenhat éves vagyok.” – „Engem is néha meg akar fürdetni.”

„Nem zárhatom az ajtómat.” – „Az enyémen átlátszó ablak van, és nem takarhatom el.” – „Az enyémet leszerelték.”

„Belopózik, és nézi, miközben fürdök.” – „Most ráébresztettél, hogy ugyanezt csinálta velem. Már negyven vagyok, de ettől hánynom kell.” 

„Minden áldott nap ribancnak nevez az öltözködésem miatt.” – „Ugyanez. Óvodásként már rám szólt, hogy zárjam össze a lábamat.”

Ilyen és ehhez hasonló címek és sorok tömkelege változatos korú felhasználóktól, akik közül rengetegen ebben a közösségben találkoznak először a „rejtett szexuális bántalmazás” és a „test-autonómia” fogalmával. Visszaemlékszem, hogy anyám nekem is belesett a függönyömön, a fiatalabb húgom pedig oda nyúlkálhatott, ahova akart. Nekem hagynom kellett, mert „ő csak kíváncsi”, és „nem úgy gondolta”. És mivel ő nem úgy gondolta, kizárólag a saját perverziómnak köszönhetem, hogy megalázva érzem magamat.

Anya megteheti, mert az övé vagyok. Mi megtehetjük egymás között, mert lányok vagyunk.

Eszembe jut a céges tréningjeim egyike: Jutka egy üzleti út keretein belül ül le tárgyalni Virággal egy együttműködési ajánlatról. Virág felajánlja, hogy későre jár, és a találkozóhelyük hamarosan bezár, folytassák a megbeszélést a hotelszobájában. Mit tegyen Jutka?

Ezek a tréningek általában egyszerűek, modern józan paraszti észre épülnek, itt mégis egy pillanatra elakadtam. Egyedül az segített, hogy tudtam: ez a tréning a szexuális zaklatás megelőzéséről szól. Épp ezért Jutkának el kell utasítania az ajánlatot. A rendszer meg is erősít, hogy a válasz helyes, mivel két nő vagy két férfi között is történhet szexuális zaklatás.

Érzem, hogy valami motoszkál az agyamban.

Görgetek tovább. 

„Egy narcisztikus szülő mellett összeszűkül a világ.”

„Soha nem érzem szinkronban az érzelmi és biológiai koromat. Mással is ez van?”

„A szüleim elzárnak a támogató barátaimtól.”

„Egész gyerekkoromban azt hittem, memóriagondjaim vannak, de kiderült, hogy csak gázlángolás áldozata vagyok.”

Újra elolvasom a címet. Megráz, belül, nagyon mélyen. Emlékszem egy kislányra, aki egy „emlékprojektorról” fantáziált, valahányszor az anyukája tagadta, amit alig öt perce mondott neki. Azt kívánja, bár a fejére húzhatna egy sisakot, ami filmként vetíti a falra az elmúlt öt percet, objektíven, vitathatatlan részletességgel. Akkor véget érne az őrület. Anya elhallgatna. Anya végre bocsánatot kérne.

Emlékspirálba kerülök. Anya vagy apa kiabál, én nem sírhatok és nem szólhatok.

Sarokba szorítva röpködnek a hol fájdalmas, hol igazságtalan, hol félelmetes mondatok: „miattad veszekszünk, te ezt élvezed, ne vinnyogj, hülye gyerek, mert kitaposom a beledet.

Most meg miért sírsz, eddig miért volt nagy a szád, nincs internet, elveszem a telefonodat, elmondom a barátaidnak, milyen ember vagy valójában, te senkit sem szeretsz, csak magadat, addig voltál kedves, amíg meg nem vettük neked azt a játékot, azt mondtam, ne vinnyogj, mert elvágom a torkod, ne pofázz vissza, egy gyereknek hallgass a neve”.

Emlékszem, hogy nézem azt a jeges szemű, megfeszült nyakú lényt, aki pár perccel ezelőtt még az anyukám volt, meg azt a mindent romba dönteni képes óriást, aki az én apukám volt, és arra gondolok, ha most adnék egy varázsölelést, ami átsugározza beléjük minden szeretetemet, akkor rájönnének, hogy csak egy félreértés volt az egész, és nem akartam veszekedni, és akkor minden visszaállna a régibe.

De olyan félelmetesen tornyosulnak felém, hogy moccanni sem bírok.

Kiskamaszként már varázsérintésről álmodozom: arról fantáziálok, hogy a mellkasukra tapasztom a tenyeremet, és átsugárzik beléjük a szomorúság, amit érzek. Végre éreznék, hány darabra hasadt a szívem, amíg a sarokba szorítva tűröm a mocskolódásukat, és végre megértik, hogy én nem akartam magamra haragítani őket. És talán magukba szállnának, visszaváltoznának azokká a szerető szülőkké, amilyeneknek mondják magukat. Az emlékprojektor ötlete érzelemprojektorrá módosul. 

De azt mondták, ha hozzájuk érek, letörik a kezemet.

Kamaszkoromban varázsigéken gondolkozom. Mindent megváltoztató, nagy igazságtartalmú monológokon. Csak egyszer kell tűpontosan fogalmaznom, és megértik. Csak egyszer kell elérni a szívüket, és visszakapom a szüleimet. Itt már érzem, hogy ha sikerül, az valami isteni csoda lesz, egy szavaimban manifesztálódó Deus ex machina.

De ha megszólalok, kiütik a fogaimat.

Sem az emlékprojektor, sem az érzelemprojektor nem létezett.

Korán megtanultam, hogy még ha Isten létezik is, engem biztosan maga mögött hagyott.

Újabb emlék. Beütöm a lábujjamat az asztallábba. Anyám a lábamra mutogat. Kárörvendően. Most jól megkaptam, odafentről, mert tiszteletlen voltam vele. Isten is mellette áll. Én csak zavarodott vagyok. Hittanon azt mondták, Isten belelát a szívembe és a gondolataimba. Ha ez tényleg így van, akkor most nem kellett volna megbüntetnie.

Egy aprót kortyolok a kávémból. Görgetek tovább.

„Másnak a szülei is arra panaszkodnak, milyen sokat áldoztak fel a gyerekeiért, miközben minden, amit felsoroltak, minimum erőfeszítésnek számít?”

„Büntetésből nem lehet saját szobám, mert szerintük kerülöm a családomat, és a saját szoba egy luxus.”

„Azt akarja, hogy egyformán öltözködjünk.”

„Van valakinek ötlete, hogyan szerezhetném vissza az orvosi papírjaimat?”

„Az anyakönyvi kivonatomat egy széfben őrzi, amihez nem férhetek hozzá. Huszonkét éves vagyok.”

Görgetek tovább. Okirat-hamisításokról, felnőttkor előtt kimaxolt hitelkeretekről, szülőszobába becsörtető anyukákról és anyósokról, hajnali órákban váratlanul leutazó szülőkről szólnak a posztok.

„SÜRGŐS! Fél órája zörget az ajtómon, nem merek vécére menni, hogy ne hallja, itthon vagyok.”

Beleolvasok a posztba, négy órája rakták ki. A posztoló egy éve alig beszél a szüleivel. Ám úgy tűnik, azok megelégelték a távolságtartást, és minden határt átlépve, hívatlanul beállítottak hozzá. Jó pár komment érkezik, a legtöbb ugyanazt javasolja: hívd a rendőröket. Mondd azt, nem akarod, hogy ott legyenek. Ne nyiss ajtót.

A posztoló megköszöni. Nem hívta a rendőröket, de a két szülő egy óra elteltével feladta, és elhajtott.

Egy narcisztikus szülőnek nem azért számít a gyereke, amiért egy egészséges szülőnek számítana. Egy narcisztikus szülő szemében a gyerek ő maga: a hasonmás, a szülőpótló, a trófea, a kirakatbábu, a tökéletességük tanúsítványa és a kárpótlásuk mindenért, amit a saját életükben nem tudtak elérni. A teremtmény, akinek lehet az arcát, nevét, sikerét a maga céljára használni, elvégre ők összetartoznak. A gyerek, akinek mindig széles mosollyal kell fogadnia a mindenható szülőt, annak pedig sosem alkalmatlankodó a jelenléte.

Ez az alárendeltetés minden apró momentumban megjelenik. Pont, mint az Encantóban: ha Abuela boldog, az egész család boldog.

Ha anya szerint valami hülyeség volt, azt elfelejthettem. Helyette akadtak sokkal jobb mesék, játékok, dalok és ruhák, amiket éppenséggel ő szeretett gyerekként, és amikkel én annak az okos, szép kislánynak tűnök kifelé is, amilyennek ő lát.

Én, a kislány, aki fel akarta fedezni a világot, és a saját szívével szeretni azt, nem számítottam.

Görgetek tovább.

„Tíz éve No Contactban vagyok, és még mindig ugyanúgy fáj.”

„A narcisztikus anyukám nem emlékszik azokra a fájdalmas dolgokra, amik velem történtek.”

„Apa lettem, és most jövök rá, mennyire nem szerettek a szüleim. Nem tudom abbahagyni a sírást.”

„Borzasztóan együtt érzek anyámmal, amiért megszakítottam vele a kapcsolatot, de tudom, hogy nem fordulhatok vissza.”

„A No Contact magánya”

„Hogyan lehet több évnyi gázlángolásból kitörni?” 

Kitörni a pokolból, testben is, lélekben is. Összeszedni az önazonos darabokat önmagunkból, és abból egy egészségesebb ént formálni. Nehéz feladat, borzasztóan nehéz. Sokszor elfáradok benne, pedig én már biztonságban vagyok. Otthon vagyok. Szeretve vagyok. Traumaértesült – gyermeki lelket nyitott könyvként olvasó – terapeutánál vagyok. Néha mégis úgy érzem, engesztelnem kell a környezetemet, ha rám terelődött a szó. Ha valaki belép a szobámba, ösztönösen egyik ablakról a másikra váltok, hogy ne lássa, min dolgozom éppen.

Amikor valaki a ciklust akarja megtörni, annak saját magát is meg kell törnie.

Az életén több ízben söpör végig a tisztítótűz: lecserélődnek a barátok. Eltávolodnak a rokonok. A mindennapok egyszerű pillanataiban szakadnak fel a sebek. Újra és újra fel kell húzni, meg kell erősíteni a legnagyobb kitűzött határt: a fizikai-, lelki- és egzisztenciális távolságot.

Olyan, mint kiszabadulni a börtönből több évnyi fogság után: kultúrsokk, gyász, útkeresés, bizonytalanság követi, rengeteg félelemmel kísérve. Újratanulni az életet az elejéről – az életünk közepén – óriási feladat. A narcisztikus szülő körül keringő világ alapköve sokszor olyan traumákban rögzül, amiket soha nem tudnánk szavakba önteni. Csak érezzük, egy eredendő félelem, valami mély szomorúság és elhagyatottság formájában. A gyökértelenség érzése, ami a hátrahagyott mérgező szülő után marad, bénító. 

Amikor egy narcisztikus gyermeke a legmélyebb fájdalmat éli meg, azzal a legnagyobb tabut dönti meg, amit a szülő felállított: elkezd empatizálni magával. A siratófal igazi célja is ebben rejlik: keressük az emlékeket, szortírozunk, minek szabad fájnia és minek nem, próbáljuk szavakba önteni az elmondhatatlant.

Az igazság pedig súlyos: minden fájhat. Minden bánat jogosan marja a szívünket.

És ezzel a fájdalommal kell együtt élnünk, miközben az énünk minden apró szilánkját egyenként meghallgatjuk és megvigasztaljuk – úgy, ahogy valaha a szülőnek kellett volna tennie.

És itt, a fórumon kicsit egymásnak is adunk ebből a túlélésből teremtett, belső szülőből.

Továbbgörgetek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Eva Carollo Photography

WMN szerkesztőség