„Hogy a négy fal között mi zajlik, azt nem tudja senki”

–

Görcsben a gyomrom, remeg a kezem. Milliószor megfogadtam, hogy nem olvasok kommenteket, pláne bántalmazásról szóló cikkek alatt, de valahogy mégis mindig rákattintok. Miért? Talán azért, mert bízom benne, hogy lehetséges változás? Hogy nem lesznek áldozathibáztató hozzászólások? Hogy nem fognak az emberek kételkedni, ha valaki évtizedek után veszi a bátorságot, és kiáll a nyilvánosság elé, egyértelművé téve, hogy a célja az, hogy más bántalmazottaknak segítsen? Néha elkezdek válaszolni egy-egy kommentre, aztán kitörlöm. Minek? Aki soha nem élte át, nem tudja. Úgysem értené meg.

Nem tudja, milyen az, amikor a másikon azt látod, most tényleg megbánta, többet nem fordul elő, hát itt térdel előtted sírva, csak beteg, de nem akar bántani. Aztán a pillanat, amikor rájössz, ez soha nem lesz más. Amikor az anyja szedi le rólad, de a kezében a kitépett hajad csomókban, a földön fekszel, ahol pár pillanattal korábban még ütött és rúgott. Fogod a gyereket, és mész bele az éjszakába, útközben híva segítséget.

De mielőtt elmehetnél, még hárman kényszerítenek, hogy aláírj egy nyilatkozatot arról, hogy az autóba betett önerőt visszafizeted neki. Az mellékes, hogy évekig eltartottad, mert szegény a művelődésszervező levelező mellett nem tudott dolgozni, mert kimerítette az iskola. Meg az is mellékes, hogy a felmondott hitelt, ami szintén a te neveden van, még mindig nyögöd. Nem vetettél látleletet, nem mentél a rendőrségre. Mai ésszel érthetetlen, hogy miért nem. Nem is emlékszel, akkor miért nem lépted meg. Talán csak túl akartál lenni rajta.

Akkor éjjel az apád jön érted, aki nagyon megértő, de évekkel később a fejedhez vágja, hogy megérdemelted, hogy megverjen. Miért nem tudod soha befogni?

Lökdös a gyerekkel a kezedben, üvölt az arcodba: „Mondtam, hogy hallgass, semmi közöd hozzá, mi van anyáddal. Különben is, takarodj a házamból a picsába, többet ne lássalak, a kurva anyádat!” Persze nem fogod be most sem, visszaüvöltesz, hogy hívod a rendőröket. Ez csak olaj a tűzre, a gyerek is üvölt a kezedben, hogy fél. 

Eljössz otthonról, sokadszor. Aztán megbocsátasz, mint annyiszor már. Szegény, hát nem szerette az anyja soha, nem is akarta, ettől lett beteg. Narcisztikus. Ha a lexikonban fotó lenne a szócikk mellett, az ő képét lehetne odatenni. Nincs betegségtudata, csak önérzete. De az az egeket veri. „Az én nevemet te ne mocskold be, én bezzeg mindig tisztességes voltam, soha nem volt tartozásom! Anyád megint iszik, csinálj valamit.”

Csinálsz valamit. Elhozod. Több ezer kilométerre mész vele, hogy gyógyuljon. De visszamegy. És szépen lassan végignézed, ahogy leépül teljesen. Már haza sem mész. Jó ez a Covid, van hivatkozási alap, hogy miért nem viszed oda az unokákat. Na persze nem azért, mert ők nem akarnak menni. Dehogy. Imádják a nagyszüleiket, persze. Igaz, hogy Messengeren sem akarnak köszönni nagyon, hát te tehetsz róla, hogy ilyen neveletlenek. „Mi az, hogy nem akar puszit adni, amikor találkozunk?

Tanítsd meg neki, hogy tisztességesen köszönjön. Mi? Hogy ő dönti el? Mit képzel ez a kis taknyos? A papának igenis JÁR a puszi. Ja jó, hát akkor ide nem kell ám jönni többet.

Bezzeg amikor a mama vigyázott rád, akkor jók voltunk, ugye? Most arra sem vagy képes, hogy normálisan köszönj. Te meg neveld meg. Elkényezteted teljesen. De amikor segítettünk, akkor jók voltunk! Bezzeg ÉN mindig segítettem neked! Cserébe mit kaptam? Semmit. Soha semmit nem adtál cserébe. Milyen pénzt? Milyen Erzsébet-kártyát? Ja, azt a szaros havi tizenötezret éveken át, úgy, hogy egyedül neveled a gyerekeidet? Ugyan, az semmi. Én sokkal többet adtam.

Különben is, középvezető voltál, belefért, nem? Megint szájalsz? Mi, hogy úgy viselkedem veled, mintha tizenkét éves lennél? Hát mert olyan vagy! Semmi felelősségérzet. Egy normális kapcsolatod sincs, nézz magadra! Mi, hogy én tehetek róla? Na most már tényleg fejezd be! Ott az ajtó. Te meg ne üvölts, bújj bele anyád valagába! Ide nem kell jönnöd többet, nyári szünetben sem. Elkényeztetted ezt a gyereket teljesen. Nem normális ez a majomszeretet, ahogy neveled. Túlszereted. Mi, hogy te legalább szereted? Na ne röhögtess. Mert MI nem szerettünk soha, ugye? Hát mindig segítettem! Hogy mered azt mondani, hogy soha nem tettem önzetlenül, meg hogy évekig felhánytorgattam, ha egyszer adtam valamit? Nem szégyelled magad?

Én már bocsánatot kértem azért a pofonért! Mi az, hogy nem az az egy volt?

Ja, hogy anyád fakanállal vert el? Azt én nem tudom. Biztos oka volt rá, akkor sem fogadtál szót. Ahogy a fiadat is elverte valamelyik téli szünetben. Hát hisztizett, mit kellett volna csinálni vele? Most mit vagy megsértődve? Hallgass el most már. A leányod is csak hisztizik. Bezzeg ti soha nem hisztiztetek. Neveld meg, mondtam már. Már megint visszabeszélsz? Na fogjad magad meg a gyerekedet, aztán tűnjetek el innen! Szüntesd meg a lakcímedet, ide többet ne legyél bejelentve! Takarodj innen!”

Jó, hát mindenki, aki ismeri, tudja, hogy hirtelen haragú, mindig ilyen volt. De hogy a négy fal között mi zajlik, azt nem tudja senki. Amit én tudok, az az, hogy 42 vagyok. Van saját életem. Igyekszem gyógyulni. Sokévnyi önismereti út van mögöttem, és még messze nincs vége. Erre most jöttem rá, amikor végignéztem a december 29-én megjelent interjút. Mert én még mindig hajlamos vagyok felmenteni életem legelső bántalmazóját. A többieket már nem. De hát ő azért mégiscsak az apám, nem?

Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / globalmoments