Évtizedekbe telt, mire rájöttem, miért van az, hogy amikor meg kell magam védenem, pillanatok alatt képes vagyok összeomlani. Pedig felnőtt életemben „csak” szavakkal bántottak. Azonban az is elég volt ahhoz, hogy rendre elsírjam magam, és kimeneküljek a helyzetből.

Sok mindent bántásnak éltem meg. A bántalmazóim pedig rendre lesöpörték érzéseimet az asztalról, mintha azok nem is léteznének, mintha jogtalanok lennének, mintha nem is lenne jogom érezni. Az érzelmi bántalmazás alattomos, nehezen felismerhető, lassan ölő méreg. 

Mindig akadt legalább egyvalaki, aki tett róla, hogy újra és újraélhessem a bántalmazást. A folyamat csúcsa, amikor páromul választottam egy meggyőződésem szerint narcisztikus személyzavarral küzdő férfit.

Jobban mondva, ő kevésbé szenvedett a személyiségzavarától, a környezete annál inkább.

Annyira kisstílű és semmirekellő volt, hogy tulajdonképpen szót sem érdemelne. Szerepe azonban mégis fontos, hiszen életemben először vele szemben védtem meg magam. Többször futottam neki, de végül sikerült. Kizártam őt az életemből, és olyan mélyre ástam el az emlékével együtt az áldozatszerepemet, hogy biztosan ne kerülhessen elő többet. 

Azért rendszeresen megkörnyékez engem ez a téma, hogy biztosan emlékezzek rá: mi az, amit többé nem engedek, hogyan is védtem meg magam egy nagyon kiszolgáltatott állapotban. Rendre megtörténik ugyanis, hogy olyan nőkkel beszélgetek, akik épp akkoriban ébrednek rá, valami nagyon nem stimmel a kapcsolatukban, vagy próbálnak kimenekülni a bántalmazó kapcsolat szorításából. Sőt, arra is van példa, hogy a bántalmazó férfi beszélget velem az általa megélt szorongásról, az elhagyástól való félelemről, ami rendre bekapcsol minden új viszony kezdetén. Sejthető, hogy ilyenkor egy kisgyermekkorban elszenvedett sérelemről van szó, amelyből még nem gyógyult fel. 

De most térjünk vissza a kezdetekhez. Az első emlékem a bántalmazásról olyan emlék, amikor fel sem fogtam, mi történik velem. Édesanyám nevelőapja rendszeresen molesztált, simogatott. Mondta azt is, hogy erről nem szabad senkinek beszélni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Aztán egy éjszaka, amikor a náluk, a nagyszülőknél aludtam, megerőszakolt.

Kisiskolás voltam ekkor, hét-nyolc éves lehettem. Fájdalmat éreztem, és próbáltam eltolni magamtól. Cseng a fülemben, amint azt mondja: „mindjárt megvan”. Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, miről beszél. Olyan erővel toltam el magamtól, hogy végül otthagyott. Majd visszajött még, de én szorosan a falhoz simulva úgy tettem, mint aki alszik.

Soha többé nem akartam ott aludni, viszont évekre eltemettem magamban ennek az éjszakának az emlékét, és nem beszéltem róla senkinek. Helyette sok-sok évig hallgattam szótlanul, hogy „a nagyapámnak én vagyok a kedvence, engem szeret a legjobban”. Közben pedig éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a szeretettel. Azt gondoltam, én hibáztam, én hagytam, biztosan velem van a gond.

Fel sem merült bennem, hogy az a felnőtt, aki a jóságos nagypapa szerepében tetszeleg, lehet hibás, lehet rossz, lehet ilyen mélyen sérült, elkövethet bűnt.

Nem sejtem, hogy a család már akkor is tudta-e, mi történt, vagy csak akkor csukták be a szemüket, amikor 14 évesen elmondtam az édesanyámnak a sztorit. Az biztos, hogy könnyebb volt a szőnyeg alá söpörni, mint kiállni mellettem, és felelősségre vonni az elkövetőt. Igen, nemcsak egyszerűen bántalmazót, hiszen büntetőjogi értelemben is felelősségre vonható lett volna. A felelősségre vonás, a jóvátétel, a bocsánatkérés azonban semmilyen formában nem valósult meg. Én pedig hosszú évekig hordoztam a terhet, tudat alatt gondoskodva arról, hogy mindig legyen a közelemben valaki, aki bánt, és aki mellett újra és újra megélem áldozatszerepemet.  

 

Aztán évtizedekkel később jöttem csak rá, hogy abban a pillanatban – az erőszak pillanatában – égett belém a szégyenérzet. Ez volt az, ami felnőtt emberként is erőt vett rajtam, amikor meg kellett volna védeni magam. Ezt az érzést hurcoltam magammal, és csak akkor raktam le, amikor önmagamból kikelve ordítottam az utolsó bántalmazómmal, úgy, mintha az összessel üvöltenék egyszerre.   

Harminc évig hordoztam ezt a terhet. Amióta leraktam, tudom: feladatom van azzal, hogy másoknak segítsek kikecmeregni abból a sérült helyzetből, amibe önhibájukon kívül keveredtek, hiszen a gyermekkorban elszenvedett bántások sodorták őket vissza a kínkeserves, de mégis ismerős helyzetbe. 

Óriási a környezet felelőssége ilyen esetekben. Lényeges, hogy valaki ott legyen támaszként az áldozat mellett, hogy mindig legyen hova fordulnia, legyen, aki meghallgatja.

Még akkor is, amikor újra és újra hagyja, hogy bántsák, akkor is, ha visszatér bántalmazójához. 

Ennek eredménye az, hogy az áldozat megerősödik, és tovább tud lépni, ő maga teszi meg a konkrét fizikai és lelki értelemben szükséges lépéseket, és számol le az áldozatszerepével egyszer s mindenkorra.

Magdi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kateryna Kovarzh