„Azt mondják, a második mindig könnyebb. A második halál” – Árvaságom története

–

Valami érlelődött bennem hosszan, majd kibújt belőlem. Itt ülök az ebédlőasztalnál, éjjel fél tizenkettőkor, lüktető aggyal, és azon töprengek, hogyan öntsem szavakba a világ leggyönyörűbb mondatait, hogyan tegyem méltóvá, hogy felérjen azokhoz az emberekhez, akik méltatlan halált haltak. Ma rádöbbentem, milyen kétségbeesetten keresem a szeretet legkisebb mozzanatait a legidegenebb embereknél, csupán mert nem kaphatom meg azoktól, akiktől a legtermészetesebbnek kéne lennie, hogy érkezzen. A nővérem próbálta elültetni a gondolatot a fejemben, hogy tanuljak mások hibáiból, de az sose ment, úgyhogy gondolta, majd tanulok a sajátjaimból. Aztán feltette a költői kérdést: vajon hányszor követem el még ugyanazt a hibát? Majd a lila számra tekintve, amit egy túlbuzgó, korgó gyomrú szerelmes harapott meg, a vihogását visszatartva folytatta: „Mert rettentő nehezen… és lassan tanulsz.” 

Ez így nincs rendjén. A világom kifordult önmagából. Azon gondolkoztunk anyuka temetése előtt, vajon, ha lenne gyászbeszéd, mit mondanánk? Hát… Anyánk szerette a virágokat és a fiait. Persze ez nem lenne igaz. Anyuka szerint. Ő mindenkit ugyanúgy szeretett, pont, mint apánk. A legmókásabb tagja én voltam a családnak, a legkisebb, aki kétségbeesetten próbált felnőni a nagyokhoz, a sikeres testvérekhez, akik általában nem azt tették, amit a szülők tanácsoltak. Gondoltam, tökéletes gyerek leszek, ha a kedvükben járok, és én végig a kedvükben is jártam. Még a haláluk után is. Nem hiába ígértem meg apámnak a halálos ágyán, hogy valóra váltom az álmainkat, gazdász leszek, és utódja az örökségének. Akkor 18 éves voltam. Fél év múlva belerokkantam az ígéretembe, és megbetegedtem. Pár hete, anyuka halálos ágyánál, aki tökéletes süteményeket sütött egy életen át, megígértem, hogy hamarosan én leszek az új ő. Átveszem a helyét. Hát nem jópofa?

Szerintem nálam viccesebb és szomorúbb dolog nincsen a világon. 

Tegnap az üzemorvosi vizsgálaton, megvitatva árvaságom lélekfacsaró körülményeit, az orvosnő a rahedli halálos élmény után remegő ajakkal tette fel a kérdést: és a testvérei? Ó, ők még élnek, válaszoltam mosolyogva. Aztán ma meg elkezdtem bőgni a villamoson, megzavarva a békés utazók nyugalmát, akik láthatóan jobban viselték a villamos bömbölését, mint az én cincogásomat. Mintha egy filmben lettem volna, zilált frizurával, de legalább „stilóban” folyt ki a takony a maszkom alól. Persze nem vagyok dilinyós, nem csak úgy, a semmi miatt álltam neki sírni a villamoson. Azért pityeregtem, mert rájöttem, hogy a kellemetlen randevúm után nem tudom felhívni anyukát, hogy megnyugtasson a hangja, a kedvessége, a törődése, hogy bármit csinálok, ő soha nem haragszik meg rám, én csak azt hiszem, hogy ő megharagszik, de az soha nem igaz. Aztán eszembe jut, hogy többet nem olvashatja el az írásaimat, nem lepődhet meg a gondolataimon, nem nevettethetem meg. De itt nem áll meg a gondolatmenet, mert akkor bevillan apu, aki herpeszkrémet vett a számra, amikor azt hitte, csókolóztam valakivel, és azért lett sebes a szám. Persze, én ennél sokkalta bénább voltam. 

Azt mondják, a második mindig könnyebb. A második halál.

Apám temetésén hisztérikusan döngicséltem, anyámén megnyugodtam. Ahogy leengedték a koporsót, ami a legizgalmasabb része egy búcsúztatásnak, vagy a legviccesebb, attól függ, kinek a temetésén vagy. Tudniillik, ilyenkor mindenki a sír köré gyülekezik, hogy tanúja legyen a fenomenális élménynek, melyik rokon milyen erősen rí, ki akar esetleg a halott után ugrani a sírba. Most már lehet persze maszkot viselni, ami megkönnyíti a dolgát az olyan embereknek, mint én, akik röhögőgörcsöt kapnak, ha másokat sírni látnak. A legutóbbi temetésen, amin részt vettem, nem önszántamból, de egyszerűen annyira kellett nevetnem, hogy komoly kín volt visszafojtanom a kikívánkozó kacagást. Ez nem olyan, amit irányítani tudok, vagy éppen azért teszem, mert „Ó, de rég vártam már erre a pillanatra” (nem vagyok pszicho), ez jön, ha jönnie kell, és kész. Ennél logikusabb jelentést nem tudtam megfogalmazni a dolognak. 

Eszembe jut a tragédia, ami a halálukhoz vezetett. Amikor jobban szeretsz valakit, mint önmagadat, azt képtelenség túlélni.

Igazán a veszteséget sem ismerjük meg mindaddig, amíg bele nem szeretünk valakibe.

A legnagyobb lecke, amit kaptam az élettől, az ő haláluk volt. A tanulság, hogy az elkeseredettség és a szívfájdalom a legkegyetlenebb betegségekhez vezet. Ezek a betegségek gyorsan megérnek benned, egyik napról a másikra, és sokáig rejtve maradnak. A szemcsék lassan hullnak el a testben, minden egyes visszafojtott sírás, ahogy lehajtod a fejed, a remegő kezed, a pulzáló szíved, ahogy elnyomod magadban, ahogy elviseled, ahogy átéled, másoktól a keserűséget, magadban a bánatot, keresve az értelmet, maradt-e még valami az életből, miután elvesztetted a férjed, akit szerettél, tiszteltél, vakon követtél.  

Próbálom feldolgozni, megélni újra a gyászt, amikor arra gondolok, hogy mindkettőjüknek a kezét fogtam a halálos ágyán. Ahogy leborultam apu tenyerébe kapaszkodva, vagy ahogy összeszedtem magam, hogy megnyugtassam anyukát, hogy a hangom ne idegesítő legyen, hanem egy csendes, pihentető melódia, ami átvezeti őt az életből a halálba. Más volt a haláluk, apám úgy fogadta a halált, mint egy régi barátot, anyuka viszont élni akart, ő a végsőkig küzdött. Ahogy minden egyes lélegzetvételéért megharcolt, azt mondtam, ne féljen, mert olyan helyre fog menni, ahova már sokan mentek előtte. És csak fogta a kezem, én pedig a fejét simogattam, ahogy ő tette velem, amikor a kis bogárkáját simogatta, aki egész álló nap, még éjjel, álmában is azt kérdezgette „Anyu, ugye szeretsz?”. 

Próbálok tanulni a szüleim hibájából, nem elkövetni őket.

Próbálok sírni, megérezni a veszteséget, keresem az összetört szívem darabkáit, amik éppen a tudatom legmélyebb részén bujkálnak. Mint amikor a kútba ejtesz valamit, ott aztán jó nagy a sötétség, meg a mélység. Az élet pedig megy tovább. Talán ez a legszomorúbb, ami megkönnyebbülést is ad. Nem ragadhatok meg abban a pillanatban, amikor fájdalmat éreztem, nem élhetem meg senyvedve a mindennapokat. 

Vajon megéri az élet? Megéri szerelembe esni, hogy utána összetörjék a szívünket? Megéri engednünk, hogy szeressenek, ha utána elveszítjük őket? Ha egy szempillantás alatt vége lehet a mámornak, akkor is megéri szeretni?

Azt mondanám, igen. Amit eddig sikeresen megtanultam, hogy a leggyönyörűbb és a legőszintébb tapasztalatok a szeretetből születnek meg, ha átengedjük magunkat az érzésnek, akkor nem hibát követünk el, csak bátrak vagyunk.

Ropos Annamária

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Sinitta Leunen