-

Barbi iskolájánál kezdek. Mert valahogy neki is haza kell jönnie. A többi gyereket mindig más hordja haza. Bölcsőde, óvoda, többféle iskola... Nem kis szervezést igényel, míg mindenki hazaérkezik. Haza, az otthonba. Merthogy egy gyermekotthonban dolgozom.

Nincs is idő arra, hogy lent, az aulában kivárjuk, amíg valaki, a portás, a Mikulás vagy a kis nyuszi lehozza a gyereket.

Pedig ebben az iskolában az elején így gondolták. Kérvényt kellett benyújtani. Tényleg. Írásban.

Annál a kislánynál, akit beküldtem egyszer a terembe a sapkájáért, és kijött egy szaloncukorral.

Nem tud egyedül elkészülni, fel kell menni érte.

Most meglát a portás bácsi, portás néni meg még valaki, a főnök legyint, és én bejutok.

Köszönöm, mondom, és már tartom is az ajtót, mert szemből jön egy bicikli meg Barbi osztályfőnöke.

– Jaj, ne!

De ez csak belül gondolom, szó nem hagyja el a számat. Hangosan köszönök. Gyorsan leszid, mintha én lennék a gyermek, és olyanokat közöl, amiket én is nagyon jól tudok, sőt.

Mindegy, szinte lepereg rólam. Elindulunk a lánnyal. Mi volt az ebéd? – kérdezem, lassan beszélgetni kezdünk.

Beérve az otthonba látom, hogy a Srác cipőben fekszik a nappaliban. Vele van most a legtöbb gond, elszállt egy kicsit. Lehet, hogy mindez csupán életkori sajátosság, de akkor is nehéz vele.

Vedd le a cipőd! – köszöntöm, és ő sem mondja, hogy „szép napot". Néha így vagyunk. Nálam stratégia része, nála valami más, de nem baj.

Aztán megjön a többi klambó, később, mint szoktak, programon voltak.

– Gond valakivel? – kérdezem illendőségből a kísérőt, régi motoros ő is, ezért csak legyint, és elmondja egy mondatban, amit én is elmondtam volna.

Szóval nem volt semmi baj, illetve a szokásos kezelhető, és ez megnyugtat.

Tanulás. Nagyon fontos. És nagyon durva.

Az alap a megúszásra játszás volt a gyerekek részéről. Rengeteg energiát fektettem bele, hogy kialakuljon a rendszeres felkészülés a másnapi iskolára.

Onnan indultunk, hogy egyáltalán ismerd el: van házi.

Talán a nagyoknál sem lesz bukás... Illetve egynél, de ő választott egy utat, ami fájdalmas és szomorú. Ám ez ebben a munkában benne van.

Nyolc különböző korosztály tanulmányait egyedül figyelemmel kísérni olyan nehéz, hogy... lehetetlen. Még mindig dolgozom a helyes stratégián.

Tanulás után őrjöngés az udvaron.

Hagyom.

Fürdés a homokban, fára mászás, gördeszkával le a lépcsőn.

Csak arra figyelek, hogy ne vágja szemen Barbit Kevin egy marék homokkal, Tomi ne a legmagasabb fa tetejére mássz, és Laci se üsse tarkón Tomit a deszkával.

Beállok passzolgatni, aztán kapura rúgunk, a labda mindig varázslat.

Közben megjön Márton anyukája. A fiú mikor meglátja, hangos ÓÓÓ! - val köszönti.

– Nem ehetsz édességet vacsora előtt! – engedem az anyjához.

Elmennek a kapcsolattartó szobába. (Igen, van egy ilyen szoba, aminek ez a neve: kapcsolattartó...)

Bemegyek lerakom a felsőmet, kurvára tavasz van, kicsit nyár is, ezért mindenki hosszú nadrágot visel. Furcsa ez, tényleg. Télen minden gyerek rövidnadrágban nyomta, most meg. Mindegy, meg sem szólalok, tudják ők.

Áthallatszik a kapcsolattartó szobából, ahogy anyuka mondja: – Egyél egy kis csokit!

– NEEEEM!!! – visít Márton – hányni fogok, mint múltkor.

Nem habozok, odahajolok a kulcslyukhoz.

– Jól mondja a kisfiú, anyuka, nem kell vacsora előtt csokika, majd utána, ne tessék félni, odaadjuk neki, nem szeretjük az édességet a kolléganővel. De a múltkor is végighányta az éjszakát, mert nem volt mérték.

Csend a túloldalról.

De már szaladok is ki, mert be kell jönni, kész a vacsora.

Még kint le a cipő, homok ki, és baszd meg, nem hiszem el, mindenkin van zokni, télen meg alig-alig veszik föl, akkor azért kell rájuk szólni, hogy miért nincs. Rázzuk a homokot, irány a fürdő, és olyan, mintha nyár lenne, a kagylóba folyik le az oly ismerős retkes vízpatak.

Két tenyér összezár, pulzáló mozdulatok.

Vacsora.

Közös.

Nagy dumálások. Ilyenkor lehet a közösségi dolgokat, problémákat megbeszélni. Most nincs semmi gond. Megéljük az egészet. Én ezeket úgy szeretem, tíz gyerek.

Szembesülök kicsit. Most jobban rálátok. Sokszor nincs idő, de most mindenki egybe, egyben van.

De ez csak egy pillanat. Kevin máris kiöntötte a vizet, és kapott egy nyakast a bátyjától. Tomi több tésztát vett, mint Máté, és ez szerinte köcsögség. És mi lesz majd nyáron, meg Kevin befingott.

Fürdés. Ez se csak úgy van, hogy mondod: „szépen sorban fürödjetek, na rajta. Leszakadt a pajta."

Le kellene lazulni, de általában azért valaki mindig fel van pörögve. Ő porszívózhat kicsit az étkezőben, nehogy zavarja a tévénézőket.

Másnapi ruha kipakolása, fekvés a kicsiknek.

A nagyok elvannak tízig, de azért mindig van, akinek kilenckor jut eszébe mosni.

Volt valami frappáns mondatom a végére az előbb még, de elfelejtettem. Hiába, estére én is elfáradok.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Trym Nilsen