„Van itt egy kislány. Szeretné megismerni?” – Egy örökbefogadás története

–

Megkérdezte, miért.

Gyönyörű, érdekes neve volt a pszichológusnak. Nedda.

Később, amikor Csillus már iskolás és tanácsra van szükségem, egy pillanat alatt jut eszembe ez a különös név, gyorsan meg is találom őt és egy pillanat alatt meg is nyugtat. De akkor még csak ült és hallgatott érdeklődve, komolyan. Kicsit sírdogáltam, persze szabadkoztam, de ez itt nem egyedi eset, mondta. Sírjon csak nyugodtan.

Igaziból nem voltam szomorú. Egyszerűen csak meghatódtam a szavak súlyától. Attól, hogy adni akarok. Annyi mindenem van. Pénz, sok gondolat és tapasztalat. Azt akkor még nem tudtam, hogy sokkal inkább kapni fogok. Hogy az adás, a tanítás, a rengeteg gondolat az majd érkezik.

Egy gyönyörű kis bölcsesség hozza, és egy pillanat alatt átértékelek majd addig kőbe vésettnek hitt igazságokat.

2010 tavaszán meséltem Neddának a szüleimről, a betegségükről, a rengeteg szomorúságról és fájdalomról. A várakozásról, amely az elmúlt éveket jellemezte, a magas várakról, ahová felmásztam és mindig leestem. Ahogy kerestem a partnert, akivel megosztom a rosszat és a jót, a reményről, hogy majd közösen várjuk a gyermeket, akinek mindazt adhatom, amit a szüleim nem tudnak, nem akarnak elfogadni.

Értett, figyelt, megnyugtatott. Sokszor jut eszembe azóta is az a beszélgetés.

Az örökbefogadás egyik feltétele a Gyerekvédelmi Szolgálat pszichológusával való beszélgetés, ő vizsgálja az alkalmasságot. Más kritériumok is vannak, például a megfelelő méretű, színvonalú saját lakás, jövedelem. Negyvenéves koromra megérett bennem a gondolat, hogy ezen az úton indulok el.

Más is volt a TEGYESZ-nél, aki segített, erőt adott. Mindenki tapintatosan, kedvesen állt hozzám. Nem volt kérdés, hogy szeretném azt a kisgyermeket, hogy mindegy, hogy kicsit más, hogy fiú-e vagy lány, és hogy nem baj, ha nem újszülött. Az is egyértelmű volt, hogy vállalni egyedül is képes vagyok, annyi mindent tettem meg már akkorra egyedül. Azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű. Valóban nem az. Azóta se.

Azt mondták, nem kizáró ok, hogy egyedül vagyok, bár a sorban elém kerülhet, aki „normál”, két- vagy többtagú családba fogadna gyermeket.

A köztudatban az él, hogy az „örökbabákra” akár öt-hat évet is kell várni. A családok, párok legnagyobb része újszülöttet szeretne, makkegészségeset, hófehéret és lányt. Ha ezek a kritériumok nagyon fontosak, nem szabad belőle engedni. Senkinek sem jó, ha úgy visznek az új életbe, családba egy gyermeket, hogy nem biztosak benne, sem pedig magukban. A várakozási idő így valóban hosszú, de ez nem olyan ügy, amikor megalkudhatsz, gondolhatod, hogy majd megszokod…

Ha azonban valakinek nincs kifogása az ellen, hogy a gyerkőc esetleg más etnikumból való vagy nagyobbacska, esetleg korrigálható betegséggel él, kiderül, hogy milyen sok gyermek vár új szülőkre. Én úgy éreztem, nem teher, ha a gyermek nem „tiszta lappal” indul a velem való életében, sőt előnyünkre válik majd, hogy dolgunk, feladatunk van egymással. A bennem élő erős optimizmus pedig azt mondta, hogy akár a társ megtalálásához is segítséget adhat majd a gyerkőc, hiszen minden megváltozik. Talán akkor jön a nagy Ő, amikor már lesz valaki mellettem. Mert más lesz a közegem, a helyek, ahova járok, az emberek, akikkel találkozom.

Őszintén szólva „B” terv volt az örökbefogadás.

Ez nagyon sok idő is lehet – ­mondták –, addig még rengeteg dolog történhet. „B” tervet mindig csinálok. Legyen valami azonnal, amit tervezhetek, hogy ne kelljen karba tett kézzel várni. Mindig spórolós voltam, félreraktam arra az estre, ha „bármi lesz". Egy hosszú lejáratú „B” tervre. Ha egyszer (például) úgy alakulna, hogy egyedül nevelek majd egy gyermeket.

Ami nem „B” terv volt, az maga a gyermekvállalás. Az mindig ezerszázalékos bizonyosság volt, az, ami tuti, hogy nem maradhat ki. Pici koromtól álmodoztam az anyaságról. Arra vonatkozóan nem volt „terv”, hogy mikor, mely életszakaszban. Ha lett is volna, az élet mindig felülírja az efféléket, kicsit mindig értetlenül is álltam a „gyereket tervezünk” kifejezés előtt.

A másik, pici koromtól elképzelt képet, hogy pedagógus leszek, átszínezte az idő. A főiskola és a két év tanítónéni élet (ahonnan gyönyörű emlékeket őrzök) után világos lett, hogy az én életfelfogásomnak szűk korlátokat szab ez a lét, illetve főképp a pedagógusi fizetés. Valami olyat próbáltam találni, ahol egyedül is megállok a lábamon, ha bármi történik is, nem szorulok segítségre. Megtaláltam, eljutottam arra a munkahelyre, ahol anyagi szabadság és kalandos évek vártak, de evvel egy olyan közegbe is csöppentem, ami nem feltétlenül kedvezett a párkapcsolatnak, a családalapításnak. (Nem tudom: azért nem voltak tartós kapcsolataim, mert sokat dolgoztam, tanultam, utaztam, sportoltam vagy azért tudtam dolgozni, tanulni, utazni, sportolni sokat, mert nem voltak tartós kapcsolataim?)

Mindenesetre, egyszer csak arra eszméltem, hogy közeledik a negyven, és vannak dolgok, amiket lehet tologatni, nem kell pánikolni, de a szülés és általában a gyermekvállalás nem ilyen. Az én etikám szerint pedig csak egy út maradt a gyermekvállaláshoz, hisz nem kopogtatott a herceg, az örökbefogadás.

Elmentem a TEGYESZ irodájába, beadtam a papírt, elvégeztem az örökbefogadó tanfolyamot. Akárhogy is lesz, úgy éreztem, a legjobb döntés, ha beállok egy jó hosszú sor végére és sokkal nyugodtabban várom a párom. A jövőt. A gyermeket. Akármilyen úton érkezik is.

A következő hét hónap úgy telt, ahogy előtte mindig: hullámvasúton. Sikerek a munkában, a sportban. Viharos, nagy szerelem, másik kontinensről, nagy fájdalommal a végén. Apukám halála. Anyu állapotának súlyosbodása. Jó barátok. Bátyám csodás gyerkőcei.

Aztán, egy márciusi napon telefon. Sütit sütöttem épp. K. Zsuzsával beszélek? Beadott egy igényt. Örökbefogadás. Fenntartja még?

Igény? Hát persze. Valahogy meg sem lepődtem.

Van itt egy kislány. Szeretné megismerni?

Álmodom.

Autóba ültem. Beszélgettünk. Olvastam a papírokat. Néztem a fotót.

Gyönyörű, édes. Huszonkét hónapos. Alkoholos terhesség, érintheti az idegrendszert. Nem kizárt, hogy értelmi fogyatékos lesz.

Mondtam, hazamegyek gondolkodni. Meg persze, találkozzunk személyesen. De igaziból már döntöttem. Majd én adok neki értelmet, ha ennek fogyatékával él, és az én életem pedig így nyer értelmet, a közös munkával és harccal.

Folytatódott az álom. Ahogy vezettem Tolnába, ahogy találkoztam a TEGYESZ ottani munkatársaival és ahogy együtt mentünk a kis, folyóparti utcába. A házaspár, két nagyobb, saját gyerek és Csillus.

Akkor még Klaudia.

A kis, mosolygós tünemény. Ahogy ülök a földön és játszunk. Körben a megilletődött csapat. A szemek. Kíváncsi, boldog, szomorú szemek.

A nevelőszülők, a nagylány és a nagyfiú. Menjek haza, gondoljam át! Nem kell sietni. Szerda van, majd hétfőn felhívnak. Álomfelhőben autózás Budapestre. Álomnapok, álomgondolatok. Álomszavak. Szeretném ezt a kis mackót.

Még csak akkor kezdődött minden. Fura, eseménydús, néha prózai mindennapok. Néhány hét alatt a munkahelyen lepapírozni, hogy gyesre/gyedre megyek. Felkészíteni a lakást egy kétéves fogadására. Leülni a családdal. A barátokkal. Még dolgozni. Két-három naponta pedig átrepülni az álomvilágba és ismerkedni, játszani, együtt aludni a szuszogó, néha síró, de legfőképp érdeklődő, mindjárt-kislányommal.

Anyának szólít engem az első perctől. Anya. A legklasszabb dolog a világon. Most akkor neki kettő van. Mindketten adnak enni, játszanak vele, mindketten pelenkáznak, fürdetnek.

Már akkor is olyan édes kis csoda volt!

A szobából hamarosan ki a kertbe, aztán a folyópartra. Aztán Szekszárdra. Nagy kirándulás. Emlékszem, talán a hatodik, hetedik ismerkedési napunk lehetett, a játszón azt mondta egy anyuka, hogy micsoda különleges, csodás kis egység vagyunk. Álommosoly. Próbálom magunkat kívülről nézni. Mosolygós anyuka, boldog kislány.

Aztán a Nagy Nap. Mindent összepakolni. Ruhák, játékok a csomagtartóba. Kicsi lány a gyerekülésbe. Sír mindenki.

Nem nagyok a nagy szavak ide. Kezdet és Vég. Fájdalom és Öröm.

Minden bekerül az autómba, nem is fontos, ami ottmarad. Csak a telefon, a pénztárca. A testvérem másnap üzleti úton éppen a környéken jár és mindent elhoz. Legalább megismerik egymást. Semmi nem véletlen.

Ekkor és így kezdődött a mi kis közös életünk Csillussal. Megkapta a vezetéknevem és szerettem volna, ha – miután olyan sok mindent elvesztett eddig – megmarad a keresztneve, de olyan kattogva szólt együtt a két K betűs név, hogy úgy döntöttem, Klaudia legyen a második neve.

Megkezdődött közös életünk K. Csilla Klaudiával, az én gyönyörű, kedves kislányommal.

Klich Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ boonchai wedmakawand