„Fél, hogy ha felkel, nem leszek ott” – Egy édesanya találkozása a kislányával tíz nap kórházi különlét után

–

Akkor tartották utoljára a fejem fölé, amikor megszületett. Most is csak homályosan láttam az arcát, már pár nappal korábban elveszítettem a kapcsolódást. Csak a fejzúgás, az étvágytalanság, és a láz maradt. A mentőautó ajtajából láttam, ahogyan a barátnőm átveszi a mentőstől a kislányomat. Talán rám is nézett a kicsi, de aztán bezáródott az ajtó. Irány a kórház. 

Aki nem került mostanában kórházba, egész egyszerűen elképzelni sem tudja, mi történik odabent. Az oxigénpalackok zöreje, a védőruhában surrogó lábak, a részvéttel teli szempárok, ahogy föléd hajolnak, rád néznek, az életért küzdő, sípoló lélegzetvételek a szomszéd ágyról, a szomszéd szobából. Tíz nap. A hatodik napon éreztem úgy, hogy jobb.

Kétoldali, atipikus tüdőgyulladás és rossz veseértékek, de már nem zúg a fejem, már tudok aludni, és végre, tizenhét nap után, nincsen lázam. El sem hiszem. 

A csontvelőmben érzem a lányom hiányát. Tizennyolc hónapos. Tudom, hogy jó helyen van, biztonságban, sok szerető felnőtt között. De mit gondolhat rólam? Minden reggel, amikor bölcsibe viszem, szokásunk megállni a mi nagy fánk alatt, és elmondom neki: Reggeli, tízórai, játék-játék-játék (itt már kacag), ebéd, kicsi alvás, uzsi, és itt van anya érted. Csakhogy már nagyon sok uzsi eltűnt, és anya még mindig nincsen sehol. Közben kapom a videókat, a képeket. Táncol, rajzol, dumál, „telefonál”, pancsol, él. Én könnyezem. 

Kiengednek. Csodálatos munkát végeznek bent, szerények, és teszik a dolgukat. 

A lakás romokban, életemben nem láttam még ilyen formában aszalódott banándarabot, almacikket, még az utolsó leves maradványai is az asztalon. Háromszori nekifutásra sikerül áthúznom az ágyneműt, elfáradok, csorog rólam a víz, de én akkor sem fekszem bele abba az ágyneműbe. Reggel ébredek, és kezdem a lakást takarítani, mert délután jön haza a lány. Visszakapom végre. Nehezen megy még minden, takarítok, leülök és pihenek, majd újra nekikezdek. Haladok.

Kapom az üzenetet: „Elindultunk.” Istenem! Mit csináljak még a következő 55 percben? 

Kapucsengő. „Itt vagyunk.” Egy emelettel lejjebb szállnak ki, én pedig rohanok lefelé a lépcsőn, nem bírok várni. Tizenkét kiló, de mintha csak egy kispárna lenne, megint érzem az illatát, ölelem, szorítom magamhoz.

Rám néz, majd elfordítja a fejét. A lakásban, ahogy öltöztetem, mindent úgy, ahogyan szoktuk, nem néz rám.

A kantáros nadrág kantárján a patent mindennél érdekesebb. Nem bújik… Istenem, megharagudott.

Lefekvés. Nem akar aludni, mindent kitalál, pedig már rég elmúlt a fektetés ideje. Olvasni kell, zoknigombócokat piszkálni, csak aludni nem akar. Ismerem a lányom mindenféle sírását, amikor először adtak neki oltást, egy hónaposan, vele sírtam, a fájdalomsírásnál nincsen rosszabb. Gondoltam akkor. De ez… Minden, a kétségbeesés, az elhagyatottság, a félelem, keserűség sírása ez. És én könnyek között kérek tőle bocsánatot, hiszen nem akartam elhagyni őt. 

És akkor a könnyein keresztül mutatja azt, amiről csak ketten tudunk, hogy az ő mellkasát és Sisi baba mellkasát be kell kenni mentolos kenőccsel. Hát emlékszik! Nem tűnt el az a másfél év csak úgy. Ott van az, csak türelemmel vissza kell idéznem. Fél elaludni, nem tudja még mondani, de érzem, fél, hogy ha felkel, nem leszek ott. Nem tudom megmagyarázni, de ezt érzem.

Reggel nem ölel meg, lerázza a kezemet magáról, én pedig össze vagyok zavarodva, nem emlékszem, mi volt a Covid előtt. Mit énekeltünk, mit játszottunk, csak mi ketten. Fáradt és szomorú vagyok. Aztán kérek tőle puszit, és finoman az arcomhoz érinti az arcát. Apró lépésekkel haladunk. 

Én döntöttem úgy, hogy abból a pusztító, verbálisan megalázó kapcsolatból kiszállok, büszke voltam magamra, és tudtam, hogy menni fog a lányommal ketten is.

Nem tudom, hol és mikor hozhattam volna más döntést. De most ez a huszonöt nap arcul csapott, hogy ez is benne van ebben az élethelyzetben. Lánykoromban nem így akartam anya lenni. Csakhogy én mindig a nehezebb utat választom. 

És mégis szerencsés vagyok, mert ilyen barátaim vannak. Hálás vagyok leírhatatlanul, és kimondhatatlanul minden ismerősnek és ismeretlennek, aki segített nekünk, aki segítette a lányomat. 

Kettőnk előtt pedig van most egy hegy, amit meg fogunk mászni, és jól leszünk. Nincsen más út, én vagyok anyukája, ő pedig a lányom. 

Zsuzsa

A képek a szerző tulajdonában vannak