–

Már megint a padlóról írok,

mondom ezt azért, mert tizenkét évvel ezelőtt is pont ezen a padlón hevertem. Akkor apám hagyott itt örökre és végérvényesen. Tizenkilenc éves voltam, frissen az érettségi után. Egy sokáig idilli gyermekkor ért ott véget, aminek az utolsó pár évében már nem egészen apámmal mint egy zugivóval harcoltunk, hogy vegye már észre: amit tesz, az csupán egy irányba vezet. Azt a küzdelmet sajnos mindannyian elvesztettük.

Keserves idők jöttek utána. Emlékszem, az egyetem első évében csak a feltétlenül szükséges mennyiségben tudtam lélekben jelen lenni. Ezen kívül igyekeztem túlélni minden napot, és alig vártam, hogy az egésznek vége szakadjon.

Mígnem egy napon, amikor már huzamos ideje mély bugyrokban bukdácsoltam, az egyik ismerősöm elmesélte, hogy lovászként dolgozik egy közeli istállóban, ahol működik egy lovaglóiskola is. Nézzem meg nyugodtan, ha tetszik, kipróbálhatom. Mivel amióta csak az eszemet tudom, mélyen bennem él a lóimádat, úgy döntöttem, épp itt az ideje.

Első találkozásom Thomasszal, az iskolalóval félelmetes volt.

Beállítottak a bokszába, és unszoltak, hogy adjak neki egy almát.

A hatalmas állat felém fordult, én a szemébe néztem a félelem legújabb árnyalatával, ő pedig a tapasztalt állat sok-sok empátiájával elfogyasztotta a kezemből a csemegét.

Hangozzék ez bármilyen furcsán, ott és akkor megérintették a lelkemet. Az egész légkört, amikor a ló tesz az emberért, és az ember a lóért, a fénnyel azonosítanám. Amikor már nagyon régóta esik az eső és fúj a szél, hideg van, és sötét, egyszer csak meglátod a napot a felhők mögött, és a sötétség lassan, de biztosan szertefoszlik.

Attól a naptól kezdve mind a négy évszakban, minden időjárási viszontagság ellenére, volt, hogy mínusz tizenöt fokban, biciklin mentem a dolgom előtt vagy után, és időt töltöttem ezekkel a nemes élőlényekkel, akik visszarántottak a felszínre, és akik miatt újra élni kezdtem.

Csak egy kávé a tilosban

VIM – 2020. szeptember 15. – WMN

Láttam már a hátukon sok testileg és lelkileg sérült gyereket és felnőttet, akik közül néhányan olyan dolgokra lettek képesek, amelyekre már rég nem, vagy még soha. És olyanokat is, akiket megmentettek a kiégéstől, meg olyanokat, akiket alázatra és munkára sarkalltak.

Mert ők képesek megérinteni a testet és a lelket.

Nyilván nem mindenkiét, de sokakét.

Most pedig ismét a földre kerültem.

Hosszú betegség után itt hagyott minket drága édesanyám is. Nem vagyok ugyanolyan mélyen, mint korábban, mert a család és a kétéves huncut angyalkánk tartja bennem a lelket, de a fájdalom és a seb nem sekélyebb. 

Idővel remélem, ezt is elbírom majd – nagy mázli, hogy élnek köztünk angyalok, akik nem mind emberi mivoltukban, de képesek nekünk segíteni, még akkor is, ha az élet nagyon megtépázott, hogy ismét és sokkal inkább a fényben éljünk.

Kővágó-Kovácsik Kati

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images