otpwmn

Mátyás fiam két teljes éve gyűjt Xboxra. Szerencsére megállapodtunk a potenciális „szponzorokkal" abban, hogy nem pottyantunk a gyerek ölébe laza mozdulatokkal 120 ezer forintnyi virtualitást. Így aztán van módja osztani, szorozni, spórolni, és ami talán a legjobb: várakozni és vágyakozni az áhított tárgy után.

Szagolgatja az életet, reményeim szerint azt, amiben a tárgyaknak is értéke van, de semmi esetre sem nagyobb, mint a nemtárgyaknak.

Bár a nagyszülők néha nagyobb löketekkel juttatják kifejezésre támogatói szándékukat, az Xbox-kassza részemről legfeljebb a heti ezer forintnyi zsebpénz mértékéig gyarapszik, ami – lássuk be – szintén nem volna kevés két év alatt, ha a gyermek nem ugyanezen forrásból indulna időszakosan jégkrémbeszerző körutakra. Ennyit a kiadási oldalról...

Ami a bevételeket illeti, épp nyaldosni kezdte volna a persely tartalma a 120 ezer forintos álomhatár környékét, amikor ezredszerre is szóba került a lovaglás, mint valami hátsó polcra rég befészkelt gondolat. Annyi persze egészen nyilvánvaló, hogy őt nem az állat hátán ülés című mutatvány izgatja legjobban, hanem maga a lenyűgöző élőlény, a vele való kapcsolat és a róla való gondoskodás lehetősége. Mindenesetre legalább húsz másodpercre bennem akadt a levegő, amikor Mátyásom emígyen szólt:

– Járhatnék lovagolni például abból a pénzből, amit az Xboxra gyűjtöttem.

– Ühüm – nagyjából ezzel a bölcselettel bírtam kommentálni a megnyilvánulást, és napról napra táguló pupillákkal kezdtem figyelni, mi lesz az ügy további sorsa. És láss csodát, a felvetés nem halt gyors halált, mi több, elkezdett növekedni. Egészen addig, hogy mára már komolyan tépelődéssé érlelődött a gondolat:

– Anya, nem jó ez, sehogy sem. Az egyik felem mindenképpen nevetne, a másik meg szomorú lenne. Alig tudnék örülni bármelyiknek egy kicsit, mindjárt eszembe jutna, hogy akkor a másik nem lesz.

(Én ilyenkor hatalmas belső erőfeszítéseket teszek annak érdekében, hogy ne kezdjek el okosságokat sziporkázni.)

– El akarod esetleg mondani apának, amikor beszélsz vele? Vagy a mamáéknak? Megkérdezed a véleményüket? (Időnyerésre játszom, de nevezheted hárításnak is.)

– Nem, ezt egyelőre magamban kell megbeszélnem. Meg úgyis tudom, hogy a lovaglást mondanák. Te is, nem? (= Lószart fogsz időt nyerni, anyuka...)

– Én igen, persze. De csak azért, mert engem nem vonzanak a számítógépes játékok. Meg a falra mászom, ha rákattansz a kockulásra. De ha azt kérdezed, hogy mit csinálnék a te helyedben, akkor arra nagyon nehéz válaszolnom, mert biztos, hogy mindkettő nagyon vonzana, és fogalmam sem lenne, mit csináljak.

– Hát ez az! Mert jó lenne a lovaglás, de pont most, amikor már két éve gyűjtök az Xboxra, amikor ennyi ideig vártam rá, ez volt a célom... Érzem, ahogy nyomja össze a szívemet ez a döntés.

– Ezt csodásan megfogalmaztad, hisz tényleg ezt csináljuk a problémáinkkal – főleg a felnőttek. Hagyjuk, hogy összenyomják a szívünket. De ha te ezt most ilyen szépen látod, akkor ne hagyd, hogy összenyomja. Ha összenyomja valami a szívünket, akkor abba az utcába nem szabad bemennünk. Ha nekem valami elkezdte összenyomni a szívemet, akkor én abból kijöttem, mert ott nem jó. Fontos, amit mondtál, hogy az Xbox egy régen kitűzött cél volt, és már nagyon közel vagy hozzá. Én is azt hiszem, hogy rossz érzés volna feladni. Egyetértek azzal, ha nem adod fel a régi célod.

– De akkor mi lesz a lovaglással?

– Szerintem arra más megoldást kell találnunk. Egyáltalán nem biztos, hogy választanod kell a kettő között. Tudod, nagyon fontos, hogy a gondolataidban mit engedsz meg magadnak. Az az érzésem, te nem is biztos, hogy azonnal egy ló hátán akarsz ülni. Talán csak szeretnél lovak közelében lenni. De mi van, ha odamegyünk holnap, megtudakolunk mindent, és megkérdezzük, megengedik-e, hogy egy tízéves fiú néha besegítsen nekik? Mondjuk, etetni vagy lekefélni a szőrüket. Aztán majd szépen alakul minden. Lehet, hogy sokkal jobb lenne, ha hagynánk időt, hogy csak ismerkedj velük, aztán meglátod, hogyan tovább? (Kínomban:) Vagy nyerünk a lottón, és veszek neked egy lovardát. Vagy farmot?

Erre egy jó nagy röhögés volt a válasz.

– De tudod mi a baj a lovakkal? Hogy ők mínusz tíz fokban is éhesek. És nem lehet őket letámasztani októberben egy sarokba, mint a waveboardot, aztán márciusban elővenni. Felelősség.

– Azt akarod mondani, hogy olyan nekem nincs?

– Nem, nem azt akarom mondani.

Remélem, tényleg soha nem akarom azt mondani. Hinni szeretnék benne. Meg szeretni. Őt is, meg az útját is. Mást, azt hiszem, nem tehetek. De ezt neki már nem mondom.

Alszik. Rá van rajzolva az arcára, hogy elégedett. Xboxa is lesz, meg lovagolni is fog. De a lovakat szeretni mindenképp. Az meg elég is.

Füleki Tímea

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Truengtra Paejai