Egy évvel ezelőtt kinéztem magamnak valakit.

Amikor tudatosult bennem, hogy mire vetemedtem, első volt az alapszabályokat leszögezni magamban.

„Rossz fiúba nem esünk bele” – csak ezt mondogattam. – „Nem szabad. Átverne, Nem is tetszel neki, max. egy új trófea lennél.”

De annyira vonzó volt. És olyan lazán flörtöltünk. Rabja lettem a kis pillanatainknak. Csak azok a fél percek éltettek, amikor kettesben lehettünk.

Így képzelem amúgy a drogfüggőséget is. Tűzön-vízen, üvegcserepeken át sétálnék érte, hogy újra és újra érezhessem őt, és azt a gyomorszorító izgalmat.

Minden hülyeségemre érkezett válasz. Minden szavamra jött a kontra. Minden lopott pillantásomra kaptam reakciót. Ismeretlenül is éreztük, hogy ez valami különleges vonzalom.

Olyan volt az egész, mint egy meséskönyvben a legcsodálatosabb kép, ahová visszalapozol évekkel később is, mert jó látni. Beléd ég, és szükséged van rá, hogy a részeddé váljon újra és újra.

„Jó-jó egy kaland belefér, aztán kitudja mi lesz. Talán annyira passzolunk egymáshoz, hogy már nem is lesz utána rossz fiú. Nem kell utána már neki senki más, boldoggá teszem, boldogok leszünk, családunk lesz, és szétgengszterkedjük a világot. Minden klappolni fog.” Megvolt a tervem. „Magamba bolondítom, és élünk, amíg meg nem halunk. Vagány tündérmese.”

Az első éjszaka után sem koppantam a padlón… Dehogy! Klappolt! Mindent a nagykönyvből tanult a mi kis bimbózó, titkos románcunk.

Tökéletesen illettek a részletek. Olyan erősen tomboltunk a nyár közepén, hogy be kellett volna mondani a híradóban.

„Ennek a két fiatalnak a váratlan találkozására nem volt felkészülve a világegyetem.”

Abban az időben nem aludtunk. Meg akartuk ismerni egymást. Mindent egy este alatt kibeszélni. Eszméletlenek voltunk, gengszterek, vagány hedonisták, szerelmesek. Hittünk benne. Mi ketten elbírtuk a világ összes terhét. Felette álltunk mindennek, hiszen mi boldogok vagyunk. Ezek voltunk mi. Tehát a józan eszemet csípőből félredobva bolond lettem. Szabad lettem. Piszkosul bedőltem, és elfelejtettem óvatosnak lenni.

De hát minek is, hiszen engem a tökéletes ember a tenyerén hordoz. Igenis nem torz a világ, és ez a boldogság jár nekem.

Elteltek az első hetek, hónapok és még mindig imádtam. Néha belém szúrt egy-egy fájóan égető bizonytalanság, mintha valami gond lenne, de elhessegettem.

Ez egy tündérmese, mi történhetne?

Az ünnepek után már csak kellően távoli szép emlékek lettünk. Egy brutálisan rózsaszín ködfelhő a múlt szürke égboltján.

Egyik este összevesztünk. Későn ért haza, nem ez volt megbeszélve. Ez elsőre nem tűnt nagy problémának, de igenis az volt. Először bukott ki a múlt, és én a nagy szárnyalásomban elfelejtettem, ki is volt ő előttem.

Januárban még pár ilyen este után arcon vágott a szomorú igazság. Nem csavartam el azt a fejet úgy, ahogy akartam. Vagyis de, elcsavartam. Szeretett engem. Tudta, mit jelentek, tudta, hogy ki lehetnék, tudta, mit kockáztatunk, csak egy felismeréssel előrébb volt, mint én, nem fog ez neki menni. Mindazok ellenére, amik voltunk, és amik lehettünk volna, a padlót nézve a lakásunkban azt mondta, nem tudja folytatni…

Miért? Igazán nem tudom! Állítólag nem tud boldoggá tenni. Nem megy neki tovább. Nem szabad mellettem. Legalábbis, amíg egy része boldog velem, a másik része rab lett. A kapcsolatunk rabja, határokkal, és szabályokkal. És ezt egy maga fajta szabálytalan tökéletesség nem tűrheti!

Hát, vége van! Meg kell, hogy értsem!

Megsemmisültem abban a pár órában, amíg az anyósülésen hallgattam a magyarázatokat. Előröl hátulról próbáltunk értelmet adni ennek a döntésnek. Tudtuk, hogy gyengék az okok, a kifogások, de eljátszottuk, hogy így a legjobb, hogy értelmes felnőtt döntést kell hoznunk. Tudtam, mit vállalok, tudtam, melyik lóra teszek. Ha élvezni tudtam a kapcsolatunkat, méltósággal is fogom elengedni, ha már nem vehettem részt a döntéshozatalban.

Azóta öt hónap telt el. Még mindig nem értem. Válaszokat akarok! Sziklaszilárd büszkeségemet és megérzéseimet meggyalázta a szerelem. Szavak nélkül játszik velem még mindig. Eddig ezt nem így viseltem… Eddig nem vágott földhöz az ilyesmi.

Most viszont valami más. Az a furcsa megérzés, ami akkor összehozott vele, most görcsösen tartja bennem az emlékek szálait. Valamit elvesztettem. És nem akarok beletörődni. Ugyan megtanultam ezzel együtt élni. Megtanultam… leginkább gyakorlom. Nap mint nap tudom gyakorolni. De most hogy itt a nyár, és itt vannak az emlékek, elvesztem néha a fonalat.

Nincs nap, hogy ne gondolkodnék el. Vagy, hogy ne nézném meg a közös képeinket.

Két dolgot szeretnék ezek után kérni az élettől. Választ kapni arra, miért volt az életem része, ha nem csináltuk végig. És találkozni valakivel, aki egyszerre feledteti el őt, és tanít meg újból a boldogságra. Mert abban igazam volt, hogy igenis megérdemlem. Mindenki megérdemli!

Jusztina

Kiemelt kép: Unspash.com/Ayo Ogunseinde