–

Az ország távoli vidékén. Valamikor nagyon régen.

Kollégát keresek, egy jelölt van. Ahogy magam elé engedem az ajtóban, megállapítom: kicsit nagy a feneke ebben a farmerban. És férje van. Felveszem. Leül velem egy irodába. A beosztottam lesz.

Tizenöt hónap múlva összeköltözünk. Ő túl egy váláson, nekem pedig ő lesz a második komoly kapcsolatom. Összecsiszolódunk. Neki új a város, nekem új az, hogy valakivel együtt élek. Sok mindenben összepasszolunk. Valahogy természetes ez az egész. A szex, a szenvedély... hát, lassanként az is alakul.

Akkor még azt hittem, ilyen a jó szex. Most már tudom, hogy nem. Akkor még azt hittem, nekem ez így jó, nekem egy így elég. Most már tudom, hogy nem.

Amúgy minden szép és jó. Amúgy.

Újabb tizenöt hónap telik el, aztán jön az esküvő. Közös célok, mindent megoldunk. Házépítés, munkahelyváltás, kétlakiság. Pörög az élet, amit huszonévesen kifejezetten élvez az ember. Anyagilag rendben vagyunk, nászút egy távoli szigeten, közös élet. Néha szeretkezés. A gyerek kicsit várat magára, és persze pont akkor kopogtat, amikor egy kis szünet kellene. De nincs szünet, csak feladatok meg határidők. A gyerek születése előtt egy héttel költözünk át a saját házba.

A szenvedély valahol eltűnik, felszívódik. De majd lesz jobb is. Gondoltam akkor én.

Aztán új munkahely. Új kollégák. És egy kolléganő. Vibrál. Flörtöl. Szemtelen. Felpezsdít. Aztán a céges bulin egymásba gabalyodunk. Őrjítő, édes, illatos. Megszédülök. Mi ez?

A feleségem a második gyerekkel terhes. Megtudja, sírás, fogadkozás. Vége-vége, megesküszöm.

Két gyerek, munka, majdnemkész ház. A feleségem is dolgozik, otthonról. Mire feleszmélek, a sor végére kerülök. A feleségemnek minden fontosabb nálam, nálunk. A szenvedély valahol a pince sarkában, bepókhálósodva. Nincs megállás, munka van, gyerekek vannak, háztartás van. Úgy érzem, ennél többet már nem tudok tenni a családomért. De sokszor egyedül vagyok, este, az ágyban. Túl sokszor. 

És valamikor ekkor kezdődött a „hagyom magam”. És tényleg „csak” hagyja magát. „Essünk túl rajta. Gyorsan, gyorsan.” Mennyire meggyűlöltem ezt a két szót, „hagyom magam”. Sírni, kiabálni tudnék, ha ezt hallom tőle. Mégsem teszem. Legyen béke és boldogság. De nem lesz.

Adni akarok az ágyban. Adni egy nőnek, aki elfogadja. Aki élvezi. Akit szerethetek. Nem megerőszakolni akarom, magam alá gyűrni, elvenni ami „jár”. Annak semmi értelme. Játszani, egymásba olvadni, adni és kapni. Ettől vagyok férfi, és ettől lesz a társam nő.

A munka, a háztartás, a süteménysütés, a vasalás, a tévéfilm. Bármi fontosabb nálam. Próbáltam jelezni, nem vette az „adást”. Leírtam, hogy kiszáradok, hogy szenvedek. A válasz értelmezhetetlen volt. Sokkoló. Tizenkét évvel később beszélünk róla. Akkor tudtam meg, hogy teljesen félreértette, amit írtam.

A kolléganőnél keresek vigasztalást. Vele szenvedély van, őrület, élvezet. Mellette férfi vagyok. Sok év után, újra. Néhány hétig. Aztán eltűnik, sok-sok évre. Közben két gyereke lesz.

Én pótcselekvésekbe menekülök. Emellett példás családapa vagyok. Mindenki irigyli a feleségem. Anyagilag kezdünk helyre jönni, belefér egy síelés, egy hosszú hétvége kettesben, külföldön. Csak a szenvedély nem kerül elő. Nekem kevés, ami a hálószobában történik. A feleségemnek elég. Azt hiszem. Sosem beszélünk róla. Én próbálom jelezni, hatástalan. „Hagyom magam.” Mennyire gyűlölöm ezt. Férfi akarok lenni, aki boldoggá teszi a nőt. 

Úgy érzem, rendszeresen megerőszakolom a feleségem. Miközben ő sokszor elmondja, hogy a jó házasság alapja a jó szex. És én nem mondom neki, hogy számomra ez nem jó szex. Nem akarom bántani. Csak békét és nyugalmat akarok. 

Háttérbe szorítom mindezt. Mert amúgy jól vagyunk. Jól élünk. Amúgy. Minden évben van egy hét, amikor a szenvedély beköltözik kettőnk közé. A többi ötvenegy hét a túlélésé. Negyvenedik születésnapomra ő az ajándék. Máig emlékszem arra az estére. Máig sem volt olyan esténk. Máig sem értem, hogy akkor mi történt. És hogy azóta miért nem ismétlődött meg.

Aztán a kolléganő előkerül, visszajön dolgozni. Két hét múlva az irodámban csókolózunk. Kémia, addig nem hittem benne. Most már tudom, mit érez két mágnes. Egymásban gabalyodunk. Két „nemnormális” felnőtt. Tőle megkapom, amit otthon nem. Önként adja, amit otthon kérni sem merek már.

Kettős élet. Fárasztó, de erőt ad. A feleségem talán azt hiszi, minden rendben. Anyagilag tényleg rendben. Barátok, programok, gyereknevelés. Sikerek, néha kudarcok. A vágyaimat máshol élem meg. Amennyi a feleségemnek kell, annyi marad otthonra is.

Mintaházasság. Kifelé. Csak én szenvedek.

Én optimista vagyok, ő nagyon nem. Ha rossz napom van, a családom ebből semmit sem lát. Számukra mindig van erőm, energiám. Ilyenkor „kifelé” nem sok jut belőlem. Ő fordítva: kifelé mindig mosolyog, de a család olykor menekül és túlél. Egyre gyakrabban. Én már semmi mást nem akarok, csak békét és nyugalmat. A szenvedély pedig fogy-fogy. „Hagyom magam”. Álmatlan éjszakák. Pótcselekvések… és a szeretőm.

Kamaszodó gyerekek, egyre fáradtabb feleség. Panaszkodik. Mindig. Mindenre. Ő azt látja, ami nem jó. Én azt, ami szép, ami jó. Ha hazaér, akkor csak az a kérdés, hogy kit miért fog letolni, számon kérni, kiosztani. Egyre gyakrabban jön elő nála a három tiltott szó: a Mindig, a Soha és az Állandóan (ez a három szó teszi tönkre a házasságot az okosak szerint).

Mert te mindig…! Nekem meg sosem…! Mert ti állandóan...! És miért mindig csak én…?! Mert soha senki…!

Belefáradok. Ennél többet már nem tudok adni. Tenni. Kifelé büszke rám. Mintacsalád. Mintaférj. Mintafeleség. A hálószobaajtóig. De ezt csak én tudom. „Hagyom magam”. Miközben a szeretőmnek én vagyok „a férfi, akit receptre kellene felírni rosszkedvű, lehangolt nőknek”.

Mint egy táncban. Én közeledek felé, adok, csinálok, előteremtek… ő meg menekül előlem, falat emel, nem ér rá(m), fáradt. Minden más fontosabb. Hátrább lépek. Hátha lép egyet felém. Nem kezdeményezek, nem közeledek. Ő is hátrább lép. Én is. Társas magány. Felszínes beszélgetések. Közös programok. Mosoly, béke, boldogság. Látszólag. 

A szeretőmmel egyre szenvedélyesebb. Minket egymásnak teremtett az ég. Csak van közöttünk öt gyerek. Neki három, nekem kettő. Egyre feljebb lépkedünk, egyre őrültebb dolgokba megyünk bele. Nem tudok nélküle élni. Vele nem lehet, nem szabad. Túl sok síráson át vezetne az út kettőnk boldogságához.

Aztán a feleségem elolvas egy e-mailt. Meg még egyet. Meg még sokat. Életében először megüt. Nem egyszer. Tűröm. Menteni akarom a házasságom. És a szeretőm házasságát.

A pokol legmélyét megjárjuk. De „csak én” vagyok a hibás. Csak én lehetek a hibás. A feleségem szerint. Kérem, hogy menjünk párterápiára. „Minek, csak veled van gond!” Mindennap egy no-win-game.

Kifelé semmi nyoma. Mintaházasság. Belül szenvedés. Stressztünetek. Lassan mindkettőnknél.

A szeretőmmel újrakezdjük. Ő az egyetlen feszültségoldó számomra. A feleségemtől sosem kaptam azt, amit a szeretőmtől. Kémia. Nincs más szó. Öt gyerek. Nincs esély.

Anyagilag jól állunk. Barátok, nyaralás. Mosolygás. Követendő példa vagyunk. Bezzegék. A négy fal között a békés egymás mellett élés.

És a kérdés, amit egy barátom tett fel magának, miközben negyvenegynéhány évesen, három tinédzser gyereket maga mögött hagyva kilépett a húszéves házasságából: „Van-e jogom a saját boldogságomat keresni?”

És ami a tanulság számomra: minél előbb derítsétek ki, hogy mi a szeretetnyelvetek. A tiétek és a párotoké. És ezt tartsátok szem előtt. A feleségem máig sem tudja, mi a fontos nekem. És én sem tudom, mi az ő szeretetnyelve. Aztán döntsétek el, mi a fontosabb: a tiszta ablak, a kolléganőknek sütött sütemény, a még-két-kivasalt-ing, az esti krimi a tévében, a még-három-megválaszolt-e-mail… vagy az, hogy bebújjatok a párotok mellé az ágyba, és elinduljon felé a kezetek. Már persze, ha neki ez a fontos…. és ha ő fontos neked. 

Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ laflor