–

Pont emiatt izgult a legjobban.

Már egészen besötétedett, mire végeztek a papírmunkával az etyeki családi házban, ahol az autót vették. A korábbi tulajdonos, egy tüchtig vidéki fogorvos, aki mindent szeretett alaposan a szájukba rágni, még egyszer gondosan elmagyarázta, mire érdemes odafigyelni az autóval kapcsolatban, mintha nem is egy járművet vinnének el tőle, hanem az egyetlen unokáját.

Dóra aggódva nézett hol az új autóra, hol a sötét utakra. Hogy a bánatba' fog most hazajutni? A férje azonban oda se hederített a felé küldött segélykérő pillantásokra. Helyette mély diskurzusba merült a dokival, olajcseréről, megbízható német márkákról, a téli motormelegítés fontosságáról volt szó többek között, már amennyire Dóra fél füllel hallgatta. Képtelen volt rájuk koncentrálni, egyre csak az autót és az utat méregette.

Félt egyedül beleülni, hiszen ilyet még sohasem vezetett. Mondjuk, mást se nagyon. Hiába szerezte meg a jogosítványát bő tíz éve, ritkán volt alkalma a volán mögé ülni. Rendszerint tömegközlekedett, vagy a férje céges autójával mentek bevásárolni, kirándulni, néha vidékre. Az pedig meg sem fordult a fejében, hogy gyakorlásképpen esetleg néha vezethetné ő is. Csaba valószínűleg nem is engedné, az ő nevén van, az ő felelőssége, meg hát egyáltalán, egy Audi A4-es nem a gyakorlatlan női sofőröknek van kitalálva. Ezt Dórának is be kellett látnia.

Az asszony tulajdonképpen el is lett volna az eddigi felállással.

Szeretett biciklivel vagy busszal, villamossal közlekedni, és nem bánta, hogy a férje mellett automatikusan mindig az anyósülésen kell lennie.

Ám három hónappal ezelőtt a munkahelye másik helyre költözött, olyan messzire, hogy kész káosz volt három átszállással oda-vissza utaznia minden nap. A gyerekek is felcseperednek, őket is edzésre, haverokhoz, különórára kell szállítgatni. Muszáj volt hát vásárolni egy családi autót is. Szerencsére mindent a férje intézett, ő nézte ki ezt a megkímélt állapotú, fehér Opel Astrát is. Dórának nem sok beleszólása volt az ügymenetbe. Egyszer ugyan megpendítette, hogy ha lehet, ő piros színű autót szeretne, de a férje csak egy legyintéssel elintézte. Ugyan már. Az autó színe nem lehet szempont. Micsoda marhaság.

A két férfi még egyszer kezet rázott, majd a férje Dóra felé biccentett. Üljön be, ideje hazafelé indulniuk. Ő majd megy elöl a saját autójával, mutatja az utat, Dórának amiatt ne fájjon a feje.

Persze, nem ment minden zökkenőmentesen, már hogy is mehetett volna. Dóra indításkor egymás után négyszer lefulladt. Utoljára már idegességében, mert addigra a nyugdíjas fogorvos is odaállt az ablaka mellé elmagyarázni, hogyan kell szépen, finoman lenyomni a gázt, és ezzel párhuzamosan felengedni a kuplungot. Dóra régen érezte ennyire zavarban magát. Végül nagy nehézségek árán kilőtt, pár perccel később utol is érte a rá várakozó férjét. Folytathatták az útjukat hazafelé.

Dóra eleinte összevissza kapkodott. Hol a műszerfalra pillantott idegesen, nem megy-e túl gyorsan, hol a sebváltóra meredt, biztosan jó sebességben van-e, hol az ujjaival tapogatott a fényszóró, meg a ventilátor gombjához vaksin. Közben egyre az utat és az előtte haladó Audi hátsó lámpáját figyelte.

Mire kiértek az autópályára, egész belemelegedett. Már nem szorította izzadt, erős marokkal a kormányt, nem ráncolta aggodalmasan a szemöldökét. Kissé megkönnyebbülve felsóhajtott. Kezdte otthonosan érezni magát az új autóban.

Nem is olyan nagy ördöngösség ez, állapította meg magában büszkén.

Sőt, megkockáztatja, egész szórakoztató dolog vezetni. Jó, hogy megvették ezt az autót, szeretni fogja, ezt már most érzi. Igazított egyet a testtartásán, a korábbi görcsös előregörnyedésből kiengedett. Óvatosan hátradőlt a sofőrülésben. A szeme azonban még mindig az előtte haladó Audi lámpáján függött, a hazafelé útban egészen bizonytalan volt.

Már Budapest határában voltak, amikor a férje elunhatta az ő óvatos tötymörgését, és nagyobb gázra kapcsolt. Türelmetlenül kivágott az előtte vánszorgó autó mögül, majd egy kövér gázzal és pár veszélyes manőverrel maga mögött hagyta a hazafelé tartó autósokat. És a feleségét.

Dóra ijedten keresgélte a sötét tömegben. Újra előrehajolt az ülésében, rálépett a gázpedálra, hátha utoléri. Hátha nem téved el. Keményen szorította a kormányt, és csak akkor vette észre, hogy idegességében a száját rágja, amikor megérezte a nyelvén a sós ízt. A piros lámpánál szerencsére sikerült beérnie a férjét. Újra konvojt alakítottak, de nem sokáig. Csaba már a sárgánál hangos motorzúgással kilőtt, és mint aki tetriszezik, úgy előzött cikázva a pillanatokra megjelenő üres lyukakban. Még onnan is, hátulról, ahol Dóra haladt a többiekkel, jól látszott, élvezi a sebességet, a mások kijátszását, az autója  átlagon felüli erejét.

Valahol a BAH-csomópont környékén aztán végképp szem elől tévesztette az Audit. Szerencsére innen már valamennyire ismerős volt a környék. Lassan, óvatosan haladt, közben újra átadta magát az autóval való ismerkedésnek. Kis idő elteltével azon kapta magát, hogy még élvezi is a vezetést, a régen tanultak hamar visszajöttek. Mire hazaért, már magabiztosan parkolta le a kis, fehér autóját a házuk elé egy szűkebb helyre.

Egy hónappal később beadta a válókeresetet. Végleges elhidegülés.

Ez volt az indok.

Csaba azonban, mint később visszahallotta, másképp mesélte a történetüket. „Mert nem piros kocsit vettünk neki, azért. Érted te ezt? Mert én nem. Micsoda marhaság.”

 

Fiala Borcsa