–

2016. január, hajnali három óra lehet. A kisebbik öcsém ököllel üti a falat, és azt üvölti, bár árvaként nőtt volna fel. Az imént ébresztettem. Anyu elment. Az utolsó három hétben felváltva virrasztottunk, aludtunk a betegágyánál. A lábánál kucorogtunk egy matracon, hogy ne legyen egyedül, és ott legyünk, amikor megtörténik. Ott voltam, de mégsem. Valamiért felriadok a matracon. Nem tudom, valamit érzek. Csend van. Tíz perce még lélegzett. Hallgatózom. Semmi. Csak az oxigénpalack búg. Valami mégsem jó, matatok a mobil után, hogy a fényénél el tudjak igazodni. Nincs szuszogás, de tíz perce még lélegzett. Baj van? Baj van?! Baj van. Felgyújtom a villanyt. Nem mozog a mellkasa. Az oxigénpalack búg. Megfogom a kezét, már kezd hideg lenni.

De hiszen tíz perce még élt. Mit kell most csinálni?

Apa, kelj fel. Apa, baj van. Apa, azt hiszem, anya elment. Mit kell csinálni? Apa lekapcsolja az oxigénpalackot. Apa, szóljak az öcséimnek? Ádám, ébredj, anya elment. És már csattan az ökle az ajtófélfán, ahogy átrohant. Hívom Angliát, Jani, gyere haza, anya elment. Gyere haza. Hajnalodik, kint még mindig szól a bagoly, már egy hete szól… jönnek a nénik, imádkozni kell, öltöztetni kell.

Telefonálok, orvossal beszélek, halottszállítót hívom. Mit kell csinálni? Senki nem tanította soha. Az agyam mélyéről tolakszik fel – talán filmben láttam, talán olvastam – a szemét le kell zárni, az állát fel kell kötni. „Ne sírjatok gyerekeim, én még sokáig itt leszek” – mondja apám. 

2017. szeptember, reggel tíz óra múlt. Beácska, gyere be, mondja a gondozó. Nem értem, sose jött ki értem, amíg kezelte a sebet. Ezt leszámítva én ápoltam aput már két hónapja, miközben otthonról dolgoztam. Két perce jöttem ki apa szobájából. Beácska, gyere be, és már jön értem a dolgozószobába. Apa, apuci, apucikám! – üvöltöm. Utoljára ötévesen hívtam így. Apa rám néz, a szeméből száll el az élet – és a kisgyerek üvölti belőlem: apa, ne menj! Apuci, te voltál a legjobb apa! Várd meg Ádámot, kérlek, várd meg!

Abba a percbe próbálsz belesulykolni minden ki nem mondott szót, de a szeméből száll el az élet. Beácska, gyere… Beácska, nem szabad… a gondozó rángat el az ágyától. „Hadd menjen, így nem tud” Apa, ne! És Ádám jön, felhívtam, öt perc alatt hazaért. Apa még megvárta. Még egyszer utoljára ránk nézett, még megígértem neki, hogy vigyázok a fiúkra.  Már tudom, mit kell csinálni.  Hívom Angliát, Jani, gyere: apa elment. Jönnek a nénik, a bagoly már egy hete huhog… 

Lezárom a szemét, felkötöm az állát. Már tudom, mit kell tenni.

Felöltöztetjük, a nénik imádkoznak. A halottszállító csak öt óra múlva tud jönni. A kisöcsém és én öt órán át ülünk az ágyánál, felváltva fogjuk a hideg kezét.

„Apa, azt mondtad, te még sokáig itt leszel”! – zakatol a gondolat a fejemben. Tíz év a pokolban: anya 56, apa 61 éves volt. Mi hárman végérvényesen felnőttünk, árvák lettünk 33, 32 és 26 évesen. Küzdöttünk a rákkal, anya nyolc, apa hét évig.  Miért nincs Magyarországon mindenhol elérhető Hospice-segítség? Vidéken miért nem jár annyi lehetőség egy betegnek, mint a fővárosban vagy egy megyeszékhelyen? Miért marad magára a család, ha úgy dönt, hogy az otthonában ápolja a beteget? Miért nincs megfelelő rákedukáció? A háziorvosok miért nem felkészültek? Miért kell angol nyelvű szakfórumokról segítséget kérni? Miért nem érhető el szinte semmilyen anyag magyarul arról, hogy mire lehet számítani? Miért kell egy gyereknek megkérdőjelezni az orvos szakértelmét?

Miért kell mentővel kórházba rohanni, és egy egész éjszakát a váróteremben tölteni őrületes fájdalmak közt?

Miért nem lehet kapni hordágyat a sürgősségin, ha a betegnek már arra sincs ereje, hogy üljön? Ki mondja el, mit kell tenni? Miért marad három gyermek másfél éven belül árván?  

Ki mondja meg, hogyan tovább?

 Beáta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/KieferPix