Aki mindent tudni akart a halálról – Polcz Alaine 16 éve nincs köztünk

–

A kolozsvári kislány mozaikcsaládba és kisebbségi létbe született 1922. október hetedikén. Apja, Polcz Rudolf ügyvéd volt, a 18 évesen „megesett” paraszti származású anyja, Helmeczy Zsuzsanna pedig az öt gyerek nevelése mellett sokáig egy pékségben dolgozott reggel hattól este kilencig, hogy eltartsa a családot, mert férje nem tudott románul, így nem praktizálhatott.

Apja folyamatos hűtlensége miatt pokoli volt az életük.

„Egész gyerekkoromban elkísért az érzés, hogy két világ van. A gyerekeké és a felnőttekké. Minket a felnőttek nem értenek meg, de én nagyon hamar megértettem a felnőtteket. Átláttam rajtuk.

Átláttam például azon, hogy apa ritkán aludt otthon. Úgy tűnik, én már olyan négyévesen tudtam, hogy szeretői vannak. Semmit nem beszéltek róla, sem anyám, sem apám, de emlékszem, hogy mindig ünnep volt, ha apa otthon volt. […] Apám énekelt is, de hamisan. Mindenki hamisan énekelt a családban, kivéve anyámat. De anyám meg nem énekelt. Csak nagyon ritkán dúdolt. Az hiszem, hogy anyám nagyon szerencsétlen volt. És gyönyörű. Tizennyolc évesen (ezt sokkal-sokkal később értettem meg) lett terhes apámtól, akinek még el kellett válni, hogy feleségül vehesse. Így anyámmal gyorsan névházasságot köttettek előtte, apám intézte el. Ezért van az, hogy az egyik bátyám Kiss Egon, én pedig Polcz Ibolya voltam hosszú ideig. Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy miért hívják az egyik testvéremet Kissnek? S én tűnődtem, hogy talán jobban szereti.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Magyar Hospice Alapítvány (@magyarhospicealapitvany) által megosztott bejegyzés

(Részlet: Polcz Alaine Magam világa – Emlékkönyv a szerző 100. évfordulójára. Jelenkor, 2022. A könyvet összeállította Ablonczy Anna.)

A házsongrádi temető

Ilyen körülmények között korán fel kellett nőnie, de Alaine már kicsi korától kezdve elhivatottan tanult, mindig osztályelső volt annak ellenére, hogy a háztartási feladatokat is nagyrészt ő látta el a testvérével.

„A halálélmény kialakulásához járult, azt hiszem, az is, hogy a kolozsvári házsongárdi temetőbe – állítólag a világ egyik legszebb temetője – nagyon sokat kijártunk. […] Mi, gyerekek, elmentünk a Hősök sírjához, idegen és elvadult kriptákhoz, sírokhoz. Anyám mindig megbízott minket testvéreimmel, hogy olyan sírokra tegyünk gyertyákat, virágot, ahol senki sem világít. Ezeknek a síroknak a fölfedezése és megtalálása külön örömet szerzett, és utána beszámoltunk róla anyámnak. Persze, néha elvesztettük, aztán megtaláltuk egymást. De sose féltünk. Ki bánt egy gyermeket a temetőben? A végén, mikor hazamentünk, mustot ittunk és sült gesztenyét ettünk valamelyik dédnagybátyánk tiszteletére, aki ezt kívánta végakaratában.” (A halál iskolája, 1978)

Amikor eldöntötte, hogy egyetemen szeretne továbbtanulni, negyedikes gimnazistaként magántanítványokat vállalt, hogy finanszírozhassa később az iskolát. 1944-ben már menyasszonyként érettségizett, de jövendőbelije, Vitányi János újságíró nem támogatta a továbbtanulásban. A férfi nem vonult be katonának, bujkálni kényszerültek, Csákvárra menekültek, ahol Alaine önkéntes ápolóként dolgozott. Férje hamarosan lebukott, és elhurcolták hadifogságba,

Polcz Alaine pedig megjárta a háború összes poklát, amit az Asszony a fronton című megrendítő könyvében tárt a világ elé:

„Az, hogy elhurcoltak, megerőszakoltak, kemény iskola volt. A szexualitás nekem két iszonyatos ütéssel kezdődött. Az első szerelmem, a férjem, aki életemben először megcsókolt, már a nászút alatt megcsalt, és megfertőzött. Utána meg az oroszok. Hát értheti ezt, el tudja viselni ezt egy fiatal nő? Tudja. A nyitja nagyon egyszerű: még nagyobb szörnyűségek vettek körül.” (Befejezhetetlen, 2009)

Új élet a háború után

A sok testi-lelki szenvedés miatt megroppant Polcz Alaine egészsége is, sokáig kórházban ápolták, egyszer még a klinikai halál állapotából is visszahozták.

„Véget ért a háború. Aztán egy idő múlva – véget ért az első házasságom is. […] Hosszú ideig úgy éreztem, hogy három dologról nem tudok beszélni: a háborúról, az első házasságomról és Erdélyről […] Ami a saját egyéni sorsomat illeti: a frontélmények után próbáltam visszatérni az életbe, és elvégeztem a tanítónői gyorstalpalót. Kineveztek Magyarvalkóra elemi iskolai tanítónőnek. De oda sem mehettem el a betegségeim miatt. Rettenetesen lázadtam. Amit átéltem a fronton, lelkileg erősebbé tett. De a testemet megbetegítették egy életre: a hashártya- és mellhártyagyulladások, a tuberkulózis, amiből aztán jöttek az összenövések-fertőzések, a méhgyulladás, a nemi fertőzés – sohasem tudtam szülni.” (Egész lényeddel, 2006)

Miután valamennyire összeszedte magát, az orvosi egyetemre szeretett volna beiratkozni, de épp az orvosok tanácsolták el gyenge egészségi állapota miatt. Így beiratkozott a kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarára, pszichológia szakra, majd Sepsiszentgyörgyre követte férjét, ám miután ott ellehetetlenedett az értelmiségiek helyzete, csapodár, alkoholista férjével átszökött a határon, majd 1948-ban elváltak. Ezután a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdett pszichológiát tanulni, ezalatt az Országos Széchenyi Könyvtárban vállalt állást, hogy megélhessen valamiből.

Egy új élet

A Darling presszóban találkozott valószínűleg 1947 és 1948 fordulóján Mészöly Miklóssal, akivel azonnal egymásba szerettek. Nagyon szegények voltak, egyik albérletből a másikba hányódtak, mígnem 1949-ben, Basch Lóránt jóvoltából a Városmajor utcába költözhettek egy második emeleti kétszobás lakásba, ahol halálukig együtt éltek, és nagyon intenzív irodalmi, társasági életet folytattak.

„1949 tavaszán Basch Lóránt, a Baumgarten Alapítvány kurátora, Babits barátja, aki a házat magának építtette, s mindvégig benne lakott, még az államosítás után is, Lóránt bácsi idehívta férjemet a Városmajor utcába, a kétszobás, összekomfortos, őskertes villalakásba. Álomnak tűnt (alig tudtuk elhinni, hogy igaz), az utca is álomnak tűnt.” (Magam világa, 2022)

Mellette később Kisorosziban is lett egy házuk, a nyarakat főként ott töltötték. Mészöly Miklós sokszor utazott, Berlinben is élt egy ideig DAAD-ösztöndíjjal.

„Én annyira nem akartam ezt a házasságot sem, hogy mikor Miklós azt mondta: – Szeretnék veled élni! – félreértettem. Mert úgy értettem, hogy velem lenni az ágyban. Mondtam, hogy semmi akadálya. Egy házasság meg az oroszok meg mi minden után mit is mondhattam volna? És tényleg vonzódtam hozzá. Akkor mondta, hogy lakjunk is együtt. Mondtam, hogy azt is lehet. – De azt szeretném, ha a feleségem lennél. – Erre viszont már azt mondtam, hogy nem. De miért nem? Egy év is kellett hozzá, míg sok külső nyomásra és belső felismerésre belementem. Tudniillik Miklós totál megváltozott. Már együtt laktunk, mikor kezdődött egy súlyos betegségem. És akkor ő korán reggel elment a piacra, bevásárolt, megfőzött, és a hegy tetejére kellett, hogy feljöjjön a János kórházba, ott feküdtem a tüdőosztályon, elég reménytelenül, mert mindenem tébés lett. Miklós utólag mondta, hogy ez a betegség nagyon erős összekötő elem volt a kapcsolatunkban: a félelem, hogy elveszít. Tehát a hódító férfiból lett egy áldozatot hozó, a másikért küzdő, gondoskodó férfi, egészen más ember lett. A ragaszkodásán persze nagyon csodálkoztam, mert akkor én egy elvált, tüdőbajos, kommunista nő voltam, egy erdélyi szegény. Tehát ő mindezek mögött megérezte, hogy ki vagyok, én pedig fölfedeztem a hódító, szép férfi mögött az embert. De azt hiszem, és ki merem mondani, hogy abban, hogy ő olyan ember lett, amilyen, abban én is benne vagyok.” (Befejezhetetlen, 2010)

Közben Polcz Alaine elvégezte az egyetemet, és először a Lipótmezőn kezdett pszichológusként praktizálni, majd a Tűzoltó utcai gyerekklinikán dolgozott.

A haldokló gyerekek szenvedése irányította a tanatológusi pálya, majd a hospice-mozgalom felé, amelynek élharcosa lett. Emellett tanított, írt, kutatott, és rengeteg elméleti tézist alkotott.

A gyönyörű és okos emberpár soha többé nem volt képes elszakadni egymástól, de a rengeteg munka és az óriási sikerek mellett a gyötrelemből is bőven kijutott mindkettejüknek.

„A klinikán osztályvezető voltam, kilenckor kezdődött a vének tanácsa. Addigra nekem tudnom kellett, hogy az osztályon mi történt tegnap óta, melyik beteggel milyen probléma van, mi a teendő. Késni nem lehetett. Miklósnak oda volt készítve a reggeli, az ebéd. Én benn ebédeltem a klinikán. Hazamenet bevásároltam, s volt úgy, hogy Miklóssal már egyenest a társaságban találkoztunk. Emlékszem egyszer Schaár Erzsiéknél vacsoráztunk. Késtem. Miért jössz te ilyen későn, kérdezték. Mondtam, hogy a kicsi Amália haldoklik, valószínű, hogy az éjszaka meg fog halni, könyörgött, hogy maradjak mellette. Erre megfagytak. Miklós azt mondta: ne mondj ilyeneket, rosszkedvű lesz a társaság. Megtanultam, hogy nem beszélhetek a munkámról. Két életem volt. Az írók nem is sejtették, hogy én éjszaka írok, nappal meg haldoklókat ápolok.” (Az író mesél, 2005)

Szenvedélyes közös történetüket sokan és sokféleképpen megírták, levelezésük is megjelent, mi is írtunk többször (ITT és ITT) erről az ellentmondásos viszonyról, amit végül Mészöly Miklós halála szakított ketté, de előtte még évekig ápolta demens, magatehetetlen férjét. 

A saját halála 

„A készülődést a halálra, már sokszor kifejeztem ezt, és most is úgy gondolom, ez a legkomolyabb dolog, ami az emberrel életében történhet. Fiatalon még okkal azt vélhetjük, a szerelem és a házasság mindent kitölt, s való igaz: ki is tölt mindent, de ahogyan múlnak az évek, ez nem elég. A magam részéről már beléptem a készülődésbe, a betegségem kapcsán.” (Naplórészlet, 2006) 

Mészöly halála után még megszállottabban dolgozott, egyik könyvét írta a másik után, gondozta az írói hagyatékot, ám meggyötört testét ekkor már többféle rák kínozta. Sokáig készült a halálra.

A saját koporsója is ott feküdt a betegágya mellett. Van, aki ezt túl teátrális gesztusnak gondolta, de ő, Polcz Alaine, egyszerűen csak látni szerette volna, hogy hova kerül a teste, ha majd kiszáll belőle az élet.

Gyakorolta a halált, felkészült rá, az egész életét a halál árnyékában élte, és végül visszaadta lelkét a Teremtőjének 84 éves korában. Egy megszállottan átdolgozott élet után, amivel mindvégig az elesetteket szolgálta, megpihent a teste.

Hatalmas lélek volt, óriási szívvel, és csodálatosan okosan, tudatosan építgette egész életében a halálra készülők méltó útját. Soha nem lehetünk neki eléggé hálásak ezért.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: YouTube / Erdélyi Magyar Televízió

Both Gabi