Az évi egy kötelező rákszűrést leszámítva, szerencsére nem sok dolgom volt eddig a nőgyógyászokkal. Sosem volt fájdalmas a menstruációm, nem volt fertőzésem vagy nemi betegségem. Szeptemberben azonban valami megváltozott. A ciklusom 24. napján olyan erős hasgörcs tört rám, amihez foghatót még sosem éreztem. Nagyon megijedtem, így amilyen gyorsan csak tudtam, időpontot foglaltam egy magánorvosnál. Mivel épp nyaralás előtt álltam, fontos volt tudnom, nincs-e komoly baj. Kiderült, hogy nincs, nagy megkönnyebbülés, irány Olaszország. Csakhogy a fájdalom enyhült ugyan, de nem múlt el. Elkezdtem kutakodni a neten, próbáltam minél világosabban megfogalmazni a tüneteimet a Google számára. Na, ez az, amit tényleg nem szabad csinálni. Ugyanis rátaláltam a betegségre, ami az elmúlt hónapjaim rögeszméjévé vált: endometriózis. Nem tudom, ki mit hallott erről a betegségről, de a lényege, hogy az endometrium (méhnyálkahártya) nem ott van, ahol kéne lennie, azaz a méhben, hanem a test különböző részein; petevezeték, petefészkek, hasüreg, belek. Ez azért nem jó, mert így ezek a szervek akár össze is nőhetnek (tapadhatnak), ezért eredeti funkciójukat nem tudják teljesíteni, és a petevezeték ettől például el is záródhat.

Most, hogy már „tudtam”, mi a bajom, megkerestem azt az orvost, aki ennek a betegségnek a specialistája. Bejelentkeztem hozzá abban a hiszemben, hogy ezúttal biztos kezekbe kerülök. Miután elpanaszoltam neki a fájdalmaimat, és megemlítettem, mitől félek, megvizsgált. Körülbelül kétperces ultrahangos szemlélődés után sajnálkozó arckifejezéssel rám nézett, és azt mondta: „Önnek ki kell venni a petevezetékét. Jó esetben csak az egyiket”. Rámeredtem a széttárt lábaim között, és leplezni sem tudtam a meglepettségemet. Azt mondta, fáradjak át az irodájába, ott elmagyarázza a dolgokat. Hát, én készséggel át is fáradtam, de olyan zavartan, hogy a bugyimat is alig tudtam felhúzni. Zsibbadt az agyam, miközben hallgattam a szavait. A bal petevezetékemben folyadékkal telt hydrosalpings van, ami bármikor kipukkadhat.

Jó esetben csak a méhemet önti el, rossz esetben az egész hasüregemet, és akkor meghalok. A lényeg: nincs semmi gond, meg kell műteni, az operáció 400 ezer forint.

Én csak meredtem rá, és három szó zakatolt bennem: méh-halál-műtét. Kitámolyogtam a rendelőből. Próbáltam tartani magam legalább a lépcsőházig, de ott nem ment tovább. Az utcán már zokogtam. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Hogyan teremtsek elő ennyi pénzt egy hét alatt? Mi lesz, ha elönti a méhem, és nem lehet gyerekem? Remegve hívtam anyukámat, majd amikor meghallottam a hangját, újra összeomlottam, képtelen voltam beszélni a zokogástól. Egész éjjel zombiként bámultam a plafont, és reggelre megszületett a döntés: én ezt nem hagyom annyiban. Akarom hallani, ha kell, tíz orvostól ugyanezt, és akkor elhiszem! 

Ezek után vadásztam egy megbízható orvosra, akinek, ha a szemébe nézek, megnyugodhatok végre. Az első megvizsgált, és picit meg is nyugtatott: „külsőre nem látszik rajtam semmi kóros”. Nyilván ez nem volt elég, hiszen az, hogy nem csúszom-mászom a földön a fájdalomtól, még nem jelenti, hogy ne lenne nagy baj.  Ahogy a következő orvosnál ki is derült: csokoládé-cisztám van, de nem a bal, hanem a jobb petevezetékemben, meg kell műteni, de addig is, szedjek gyógyszereket.

Fogalmam sem volt, mi történik velem, ez vette el tőlem a legtöbb erőt. Úgy éreztem, ez az egész annyira misztikus, megfoghatatlan és értelmezhetetlen, hiszen az orvosaim is csak sötétben tapogatóznak, ez pedig nem nyugtatott meg különösebben. És az, hogy endometriózisom van, és ott lebeg a fejem fölött a meddőség réme, úgy éreztem, szétrobbantja a nőiességem. Nem tudtam magamra úgy nézni, mint korábban. Ám minden egyes összezuhanás után jött egy löket, hogy ez így nem jó, eddig minden orvos mást mondott, maximum abban volt közös nevező, hogy műteni kell.

Végül egy hete felkerestem egy ismerős által javasolt nőgyógyászt. És végre azt éreztem, jó kezekben vagyok, csak úgy mosolyogtak a szemei! Megvizsgált, és azt mondta, nem lát semmit. Szinte fel sem fogtam a nagyszerű hírt, még akkor sem, amikor remegve hívtam mindenkit a jó hírrel. De tudtam, annyi átsírt éjszaka után, nekem ez kevés lesz, muszáj még egy orvoshoz elmennem. Amikor egy negyedórás ultrahangos matatás után a doki rám nézett, és azt mondta: „makkegészséges”, elbőgtem magam. 

A történetemnek azonban van egy másik szereplője is, a barátom. Friss kapcsolatunk első pár hónapja arról szólt, hogy én orvostól orvosig jártam, a köztes időben pedig taknyom-nyálam összefolyt, vagy épp kedvetlenül ültem a kanapén. Az a vidám, cserfes lány, akit megismert, hirtelen eltűnt. Ő pedig türelmesen várt, soha egy rossz szót sem szólt. Mindig olyanokat olvasunk, hogy „az igazi férfi” bókokkal, ajándékokkal halmoz el, és mindig próbál a kedvedben járni. Ez mind szép és jó.

De én tudom, hogy „az igazi férfi” az, aki – a felsoroltakon túl – jóban-rosszban kitartott mellettem, és egy percig sem kételkedett a kapcsolatunkban.

Ez hát az én történetem. Tudom, hogy nem egyedülálló. Azért írtam le, mert amíg betegnek hittem magam, több nővel beszélgettem, akik már túlestek a műtéten. Lehet, hogy sokan nem veszik komolyan, hiszen akár egy petevezetékkel is teherbe lehet esni, de miért nehezítenénk meg az életünket, ha nem muszáj? Amit az egészből tanultam, hogy lehet szó bármilyen betegségről, nem szabad megengedni, hogy egyetlen ember (orvos) döntsön a sorsunkról. Lehet, – és ez a jobbik verzió –, hogy mivel ő is emberből van, hibázik. Tudom, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen én „csak” két hónapot szenvedtem, míg valaki több éve, akár egy évtizede él fájdalmak és bizonytalanság között. Én csak azt tudom tanácsolni, amit én is tettem: addig mentem orvostól orvosig amíg legalább két azonos véleményt nem hallottam. Ne add fel te sem!

Klaudia