Tegnap voltunk az első párterápiánkon. Ma reggel különösen nehéz volt felkelni. Betondarabok lógnak a lábaimon. Visszahúz az ágy. Magamra terítem a takarót, itt biztonságban vagyok. Cikáznak a fejemben a gondolatok. Vajon én jó ember vagyok? Szerethető? Önsajnálattal átitatott könnyeimet nyelem, miközben a következő, tiszta papírzsepi után nyúlok. Eddig úgy éreztem, hogy tartozom valahová, tartozom valakihez. Hogy egy csapat vagyunk. Most egyedül vagyok, és sokszor magányos. Úgy érzem, megbuktam. Megszégyenültem. Nem sikerült. 

A gondosan fejben elképzelt terv, miszerint megtalálom az igazit, férjhez megyek, gyereket szülök, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, hazugság! Ordítani tudnék. Hol vannak azok a sorok, hogy ez kőkemény meló? Hogy kicsit mindenkinek fel kell adnia magát? Hogy az élet nem fekete és fehér, hogy az álom bizony sokszor nem a valóság? Hogy kell a fájdalom, amiből később erőt meríthetsz, kellenek a józanító szavak, amik után az addig szépen felépített életed falai leomlanak, és neked újra fel kell építened, tanulva a hibákból. Jobb technikával, jobb alapanyagból. Újra kell kezdened. Nincs olyan, hogy „igazi”. Kompromisszum van. Közös munka van. Nincs mesebeli fehér ló, és nincs szőke herceg. Van könny, csalódás, veszekedés, vitatkozás, megbánás, megbocsátás, továbblépés. Vannak szürke hétköznapok, mosatlanok, büdös zoknik. Vannak féltő pillantások, haragos tekintetek, bátorító sóhajok. Vannak ki nem mondott szavak, elképzelt vágyak, néha őrült gondolatok. Igazi hullámvölgy. Ahol van fent, és van lent, de útközben jó tudni, épp merre tartasz. 

Én most zuhanok. Talán ez az eddigi leginkább szívbemarkoló zuhanásom, és a leghosszabb is. Már nem ellenkezem, nem feszülök bele, nem kapaszkodom tíz körömmel feljebb. Most kell, hogy itt legyek. Kell, hogy később tudjam, honnan másztam fel, honnan kezdtem újra. 

Nem túl komfortos idelent. Körbenézek. Hol a pokolban vagyok? Csupa megporosodott, fájó emlék.

Begyógyulatlan sebek. Eldobott férfiszívek, telesírt zsebkendők, üres gyógyszeres üvegek. Már mind idegen, csak egy törés maradt belőlük a szívem falán. A szürke, hamuszerű talajban valami megcsillan. Egy törött tükördarab. Belenézek. Édes istenem! Mennyi keserűség, mennyi indulat! Kisírt szemek, kócos haj... és húsba markoló ráncok. Elborzadok. Ez vagyok hát én. Hogyan tovább? – kérdezem magamtól. Válasz nem érkezik. Nyelek egy nagyot, és belefekszem a porba. Valami nyomja a hátam. Egy apró ékszeres doboz. Benne van a gyűrűm, amivel összekötöttük az életünket jóban és rosszban. Hát... ide dobtam.

Hirtelen a világ összes szomorúsága belém költözik. Nagyon fáj élni. Felhúzom a gyűrűt az ujjamra. Remegni kezdek. Hideg van és sötét. De a képzeletemben ott van a meleg ölelése és a szeme csillogása, ahogyan rám néz. Érzem az illatát, mikor beleszerettem. Hallom a nevetését, miközben becéz. Kitapintom a szívdobbanását, ami valaha értem dobogott. Látom a kezét, amint felém nyúl.

Még nem érem el. De nyújtózkodom.

 zÉvA