H. Fekete Bernadett/WMN: Hogyan kezdődik egy ilyen terápia? Megkeres egy férj vagy egy feleség…?

Liczencziás Ferenc: Általában a feleség. A nők talán első közelítésben érzékenyebbek, őbennük hamarabb megszólal a jelzőrendszer, hogy gond van, szükség van külső segítségre. Szakmai berkekben azt szoktuk mondani: ha a férj keres, akkor már valószínűleg a válóperi tárgyalásnál tartanak… Ez persze túlzás, de a férfiak talán hajlamosabbak az utolsó pillanatig azt hinni, hogy minden rendben van, vagy legalábbis minden rendbe hozható kettesben. A teljességhez viszont hozzátartozik, hogy sokszor a neveltetés miatt az érzelmekkel és azok kifejezésével szemben ellenállásokkal érkező férfiak is bevonhatók a változásba, sőt az is előfordul, hogy sokkal jelentősebb bennük a kezdetekhez viszonyított változás, például az érzékenység tekintetében.

Amikor megérkezik a pár, mindig vannak tünetek, konkrét problémák, amit megfogalmaznak. Az első két alkalommal ismerkedünk, ezt követően megfogalmazunk két-három fókuszpontot, amelyre koncentrálva dolgozunk együtt tovább. Ez egy hirtelen mélyülő műfaj – hamar kiderül, hogy tudunk-e együtt dolgozni, megvan-e a bizalom. Ha működik ez a négyes szerződés (én ugyanis évek óta egy kolléganőmmel együtt dolgozom), akkor haladunk tovább. De ha érzékeljük, hogy valami nem stimmel, nincs igazi bizalmi kapcsolat, vagy más probléma van, ami akadályozza azt, hogy eredményesen dolgozhassunk együtt, akkor jelezzük. 

Liczencziás Ferenc

H. F. B./WMN: Milyen akadályok lehetnek?

L. F.: Nagyon fontos az, hogy a pár mindkét tagja őszintén törekedjen arra, hogy megoldják a problémákat. Ha viszont valamelyikük velünk, vagy éppenséggel a párjával nem akar valamiről beszélni, akkor nem fog működni a dolog, hiszen pontosan ugyanaz a helyzet áll elő, ami miatt egyáltalán ott vannak.

Alapvető kérdés az is, hogy van-e valódi nyitottság a változásra. Ez egy nagyon vékony jég. Előfordul, hogy súlyos krízisállapottal találkozunk, amikor az egyik (vagy mindkét) félben megszilárdultak a határok, ami nem engedi, hogy bemenjenek a segítő üzenetek. Van, hogy nagyon nehéz elérni, hogy kinyíljon egy ajtó.

Előfordul olyan, hogy látjuk a pár valamelyik – vagy akár mindkét – tagjánál, hogy hol van a probléma, de nem tudunk előrelépni. Például, ha valamelyik fél érzékeli, tudja, hogy a másik hol sérülékeny, de erre valamiért nem tud vagy akar tekintettel lenni a kommunikációs helyzetekben. Ilyenkor eljöhet az a pont, amikor azt kell mondanunk, hogy itt már rátok lenne szükség, arra, hogy ne akarjátok egymást bántani. Mert az alapja mindennek az, hogy szeretik-e egymást, tudnak-e kötődni egymáshoz – a szó lélektani értelmében, amikor egy konkrét személy mellett képes vagyok az érzelmi biztonságot megélni. Mi szeretetet, odafigyelést nem tudunk beletenni egy kapcsolatba. Ha viszont van ilyen értelmű érzelmi tartalék, akkor még egy válóperi tárgyalásról is vissza lehet fordulni.

H. F. B./WMN: Négyen vagytok jelen egy párterápián – ez így kiegyensúlyozottabb helyzetet teremt?

L. F.: Mindenképpen. Évek óta dolgozom Pólya Judit kolléganőmmel, és minden szempontból hasznos az, hogy ketten veszünk részt ebben. Vannak speciális helyzetek, amelyeket ez már eleve felold – képzeljük el például azt, amikor a férj és feleség között a férfi szexuális problémái vagy igényei okoznak konfliktust, és erről a párterápián úgy kellene beszélnie, hogy egyedül ül két nővel… Vagy eljön hozzám egy házaspár, a nő korábban hűtlen volt, a férfi pedig riválisként kezd el rám nézni csak azért, mert úgy érzi, hogy a felesége kihívóan öltözött föl, sminkelte magát.

Ha kettős vezetéssel, férfi–nő terapeutával működik a párterápia, akkor sokkal inkább úgy érkeznek hozzánk a párok, mintha szülőkkel beszélgetnének. Megvan a tisztelet, az elfogadás az irányunkban, viszont hiányoznak azok a gátak, amelyek a valódi szüleikkel való ilyen nyílt beszélgetést akadályoznák.

De vannak más előnyei is. Mi, mint férfi–nő páros (bár a magánéletben nem vagyunk egy pár) nemcsak terapeuták vagyunk, hanem példák is. Adott esetben arra, hogy egy félreértést, egy véleménykülönbséget hogyan kell és lehet kezelni, feloldani. Volt, hogy bejött egy páros, amelynek a férfi tagja úgy szocializálódott gyerekkorában, hogy „a nőnek hallgass a neve”.

Azzal, ahogy mi viselkedünk egymással (például az ülésen nyíltan megbeszélünk egy lehetséges házi feladatot), mintát adunk számára is, de jelzés a feleségnek is arra, hogy működhet másként is a kommunikáció.

H. F. B./WMN: Gyakran derül ki, hogy a pár valamelyik tagjának plusz segítségre van szüksége?

L. F.: Előfordul. Ilyenkor jellemzően nem ezzel a problémával lépnek be az ajtón, hanem a beszélgetések során jön elő. Például van egy egészséges, egymást szerető pár, szeretnének gyermeket, de nem jön össze, és ez generál konfliktusokat. Aztán felszínre kerül, hogy volt egy abúzus a gyermekkorban, ami nehezítheti a szülői szerep felvételét. A bántalmazás egyik szörnyű következménye, hogy a bántalmazottban marad a szégyenérzet. „Azért vertem a gyereket, mert nem rakta el a legót”, „Azért abuzáltam a nevelt lányomat, mert kihívóan öltözködött” – mondja a bántalmazó, és ez a „hibásság” és a kísérő szégyenérzet a bántalmazottal marad akkor is, amikor a fizikai sérülés már meggyógyult. Az ilyen gyerek általában úgy lesz felnőtt, hogy nem kér és nem is kap segítséget. A párterápia alatt viszont van, hogy felszínre kerül ez a trauma, és ebben a támogató közegben tud róla beszélni. Ekkor mi abban tudunk segíteni, hogy jelezzük, valószínűleg speciális segítségre van szüksége, hiszen egy tizenkettő-tizenhat ülésből álló párterápia nem fogja ezt a nagyon mély traumát teljes mértékben feloldani. 

 

H. F. B./WMN: Kik tudják igazán jól hasznosítani a párterápiát?

L. F.: Akik nyitottak egymásra. Nem lehet megmondani, hogy kik a „jó” alanyok. Mondhatnám azt, hogy kell egy minimális érzelmi és intellektuális intelligencia, de ez félrevezető. Egyáltalán nem feltétlenül előny a minél magasabb iskolai végzettség, a műveltség. Nagyon sok évvel ezelőtti az egyik legkedvesebb párterápiás emlékem. Mindkét fél alacsony iskolai végzettségű volt, de olyan érzelmi fejlődést futottak be, olyan módon tudtak reflektálni egymásra, ami igen ritka.

Máskor meg bejön az ajtón egy többdiplomás ember, azzal az attitűddel, hogy „Elhoztam a Pistit/Julcsit, mert nem érti, hogy mi van, magyarázzátok el neki”. Ilyenkor általában a Pisti/Julcsi az, aki nagyon is jól érti, mi a probléma, hol akadtak el. 

Az sosem működik, hogy mi majd jól elmagyarázzuk az egyik félnek, mi vele a gond. Nem hibást keresünk. Akkor sem, ha például történt egy megcsalás. Ott is volt előzmény lélektanilag, voltak okok, a kérdés az, hogy ezt miért nem tudta megosztani a párjával. 

H. F. B./WMN: Előfordult, hogy egy ilyet – vagy akár bármi más, nehezen vállalható dolgot – valaki tudatosan ott mondott el először a párjának?

L. F.: Igen, de inkább az a jellemző, hogy a kérdések hatására volt képes valamivel szembenézni, amivel korábban nem, vagy nem ilyen módon. Sokszor alapvetőnek hisszük például, hogy a mérföldkövek a kapcsolatban az olyan „jelentős” események, mint az összeköltözés, a házvásárlás, a gyerekszületés. Ezek mind nagyon fontosak, de lehet, hogy ugyanilyen mérföldkő volt az a látszólag lényegtelen esemény, hogy „2014-ben, amikor lementünk abba a tejivóba, azt mondtad, hogy…”. Pedig lehet, hogy ezek olyan sérelmek vagy megerősítések, amelyek végig ott voltak a kapcsolatban! És ezek előjöhetnek a terápián, szembenézhetnek velük, az igazi üzenetükkel. Vagy szóba kerül az előző esti vita, ami a vacsoránál zajlott. Ilyenkor érzelmileg annyira belemerülnek, hogy újra átélik, lejátsszák. És ez nagyon jó, mert így meg tudjuk állítani a filmet, kikockázzuk a részleteket, átbeszéljük, hogy milyen érzéseket hoz elő belőlük. Kapnak egy távolságot, másképp néznek rá, könnyebb átgondolni, dolgozni vele.

H. F. B./WMN: Említetted, hogy van, aki úgy lép be az ajtón, „Magyarázzátok el a páromnak, mi a gond vele!”. Ez mennyire tipikus?

L. F.: Elég gyakori a bűnbakkeresés, bűnbakképzés. Ez általában annak a jele, hogy a mélyben van egy nagyon súlyos megoldatlan és nyíltan vállalhatatlan érzelmi konfliktus/nehézség. Pont ezért fel vagyunk készülve az ilyesmire. Két fontos mondat szokott elhangozni a keretek és a módszertan ismertetésekor: „Se összeadni, se elválasztani nem tudunk!” „Nem a hibást keressük, hanem azt igyekszünk feltárni, hogy a kialakult helyzethez a pár, a család tagjai milyen módon járulnak hozzá.”

 

H. F. B./WMN: Többször szóba került, hogy nemcsak pár-, de családterapeuta is vagy.

L. F.: Így van, a képzés maga ezt a címet adja, de ettől függetlenül jobban is szeretem így egyben említeni, ha szükség van a titulus megnevezésére. Ez egy rendszer, és ha van gyerek is, akkor sokszor ő az indexpáciens, úgy tűnik, „vele van gond”. Általában kiderül, hogy nem egészen erről van szó.

A gyerek sokszor csak mintegy megjeleníti a feszültséget – amíg az ő rosszalkodásával foglalkoznak, addig sem egymással veszekednek például. A gyerek ezt érzi, és lényegében bevállalja ezt a szerepet azért, hogy a szülők ne harcoljanak egymással.

Nagyon sok szempontból tükör a gyerek, előhozza, megmutatja, milyen problémáik vannak a szülőknek. Iskolába kerüléskor például a szülő teljesítményhez való viszonyát, kamaszkorban, amikor elkezd érdeklődni a szexualitás iránt, akkor a szülő saját neméhez, szexualitásához való viszonyát jelzi vissza. Tehát simán előfordul, hogy látszólag a gyerek problémájával érkeznek, de kiderül, hogy a szülők valamelyikének vagy mindkettejük valamilyen önértékelési problémája, belső konfliktusa az igazi oka a gondoknak.

H. F. B./WMN: Van olyan, hogy te „profitálsz” emberileg, érzelmileg ezekből a találkozásokból?

L. F.: Rengeteget tanulok ezekből az esetekből. Újra és újra bele kell néznünk az önismeret tükrébe, amikor a pár tagjai hoznak egy nehézséget. Újra megtapasztaljuk a saját sérülékeny részünket is, hiszen a segítéshez pont ennek a ráhangolódása, megnyitása szükséges. A részvét lehetetlen a saját sérülékenységünk átélése nélkül. Amikor valaki valamilyen krízisben van, amikor haragszik a másikra, akkor nehéz ezt a sérülékenységet észrevennie a másikban, de még önmagában is. Ha én/mi, terapeuták mellé tudunk lépni, akkor tanítjuk is bizonyos fokig erre. De ehhez az is kell, hogy mi is hozzá tudjunk férni a saját sérülékeny részeinkhez! Megérintődöm én is, amikor a gyász, a cserben hagyás stb. érzelmi megéléseiről hallok. Ezeket az érzéseket nehéz megfogalmazni, pont ezért, a pontos megfogalmazások helyett vannak az indulatos kirohanások a pár tagjai között. Amikor segítünk ezeket a fájdalmas érzéseket énes kommunikáció formájában megfogalmazni (például „Amikor te ezt csinálod, akkor az engem elbizonytalanít/elszomorít/stb.”), akkor én is folyamatosan tréningezem ezt a sérülékeny részemet, hogy egyre pontosabban tudja kifejezni az érzéseit. Az ilyen különleges pillanatokban olyan segítő, inspiráló kérdések, visszajelzések, próbaértelmezések, összekötések fogalmazódnak meg, amelyeket akár én magam is fel tudok használni egy életeseményem alkalmával. Vagy pont ezekben a visszajelzésekben sikerül valamilyen személyes tapasztalat alapján keletkezett konklúziót megfogalmaznom és ezáltal tudatosítanom.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

H. F. B./WMN: Hogyan fejeződik be egy család- vagy párterápia?

L. F.: Többféleképpen. Van olyan, amikor mindannyian érezzük, hogy beletettünk minden tőlünk telhetőt, de nem lehet megmenteni a kapcsolatot. Ez hozhat egy szomorú, de hiteles lezárást, ahol számtalan tanulsággal lehetnek gazdagabbak a pár tagjai. Tehát a jelen kapcsolat szempontjából talán tűnhet sikertelennek a folyamat, de összességében mégsem az, mert lehetőség nyílt a párkapcsolatot és általában az emberi kapcsolatokat befolyásoló elakadásokat valamennyire megérteni és megdolgozni. És van olyan is, amikor egyértelműen látszik, hogy sikerült elindulni egy nagyon jó úton. Ilyenkor van egy lezáró ülés, végigmegyünk a kapcsolat, a terápiás folyamat nehézségein, mérföldkövein, megnézzük, miben fejlődtünk, látjuk, hogy működik a történet. De vannak olyan folyamatok is, amikor még érdemes gyakorolni, és visszatérni három vagy hat hónap múlva, hogy legyen egy utánkövetés. Itt megnézhető, hogy van-e esetleg új kérdés, amire rá kell nézni. De a lezárás kapcsán összességében elmondható: ha valakivel egyszer szerződtél, annak segítője maradsz „életetek végéig”. Lehet, hogy nem jön újra többé, de az ajtó nyitva marad, ha ilyen típusú segítőként dolgozol!

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/jacoblund