– 

Kedves idegen! Ne ítélkezz fölöttünk. Így döntött a fontos ember, és döntése végleges, szívbemarkoló. De ne ítélkezz, idegen, hiszen egy fontos ember majdnem felesége mindent megért. Mert oka mindennek van. Leginkább benne, saját magában. A fontos ember majdnem felesége már tudja, hol a helye, ismeri a büntetést, ha hibázik, elszenvedi a megtorlást. Mert nem tehet másképp.

Gyere, elmagyarázom, kedves idegen, hogy miért tudja a majdnem feleség a megalázást lehajtott fejjel, csöndben viselni.

Mert emlékszik. És emlékeiből él; hogy szerette volna magát odaadni, mint asszony, feleség, anya... nem számít.

Nem érdemelte meg a fontos embert, pedig ő is fontos akart lenni számára. De a fontos embernek nem fontos, hanem tökéletes társ kell.

Most a majdnem feleség bizonyíthat, mert neki kellene megmutatni, hogy elég jó ő, és akkor talán lehet majd újra menyasszony. Az volt. Gyűrűs menyasszony, majdnem feleség. De a fontos ember megváltoztatta a döntését, nem akar mégsem esküvőt, ő ahhoz túl fontos és tökéletes. Még nem. Majd ha úgy dönt, egyszer még ebben az életben, majd akkor, ha a majdnem feleség kiérdemli, és tökéletes lesz, akkor talán szó lehet újra esküvőről.

A majdnem feleség? Bizakodik. Nem akarja látni az intő jeleket, hogy úgyis vége lesz. Gyáva, fél kimondani, hogy ez bizony a vége, igazából napjaik vannak csak hátra. Mert szerelmes. Vele marad, tűr, elvisel, igyekszik, remél. Az ő szíve mindent kibír, ezt is kibírja, vasból van az, nem érzelmekből. Egy vasszívet egyben tart az emlékezés.

Ne ítélkezz, kedves idegen, te nem ismered a reggeleinket. Nem ismered az összebújásainkat, a másik illatát. Nem hallod a kedves szavakat. Nem ismered az ölelését, a meleg karját, reggeli szuszogását, borzas fejét, álmos tekintetét, őszinte mosolyát. Nem te félted, ha későn jön vagy utazik, nem te izgulsz érte, ha fontos napja van, nem te hallgatod, amikor mesél. Hanem én. Nekem meséli el, bennem bízik, mert fontos vagyok. Voltam egykor. Én, a majdnem feleség.

És te, kedves idegen, te fontos ember, akinek majdnem lett egy feleséged, nem ismered, hogy nézek rád reggelente, milyen szeretettel. Nem ismered, mennyire vágyom, hogy hozzám bújj, hogy elveszhessek a karjaidban, a tiédben, akinek az illatába is szerelmes voltam. Nem hallod, amikor kedvesen szólok, nem figyelsz. Persze, sok dolgod van. Nem ismered, mit érzek amikor átölelsz, aztán gyorsan arrébb tolsz. Persze, sok dolgod van. Nem figyelsz, ha izgatottan mesélek. Persze, az butaság, sok dolgod van. Nem tudod, hogy néztelek reggel, amíg aludtál, hogy mennyire szerettem felnézni rád. Rajongani a hibáidért is. Nem elvárni, hogy változz, mert csak akkor leszel elég jó nekem. Nem a fontos ember kellett, hanem az ember. Ahogy rám néz reggel, őszintén, amikor még nem kúsznak be a nap gondolatai az agyába, amikor még gondtalanul mosolyog rám. Amikor még nem vagy fontos ember. Tudod, mielőtt még egy gyönyörű pillanat után a mobilod után nyúlsz, amikor még nem ismered a lemondó szomorúságot.

Persze, sok dolgod van. Fontos ember vagy, irányítanod kell. De mi lenne, ha nem kellene?

Ha hosszabban ölelnél, gyakrabban csókolnál, mélyebben néznél a szemembe, kényelmes vággyal simogatnál, őszintén érdeklődnél, elfogadnád, ahogy szeretlek, és végre megnyílnál. Lehet, hogy álmodom, de én megéreztem, hogy képes lennél így szeretni. Talán túl magas a fal, túl vastag  a vakolat, még te sem tudod áttörni. De én még így is akartalak. Minden morzsának örültem, ami lehullott a fal mögé. Tudtam, hogy van ott több is. Mohón több kellett, és azt hittem, neked is jobb lesz, ha többet adsz.

De nem találtam a kulcsot hozzád, és nem tudtam, hogy ezzel végleg bezárlak. Azt mondod, nem vagyok tökéletes. Még. Ha megjavulok, és jó leszek, majd akkor akarsz teljesen. Addig nem. Persze, hiszen nehéz elfogadni a másik hibáit, ha mi olyan tökéletesek vagyunk.

Értem én, talán én sem akarnék valakit, aki csak majdnem feleségnek való... 

Reni

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/A.D.S.Portrait