Érzelmek zűrzavarában

A sztori tavaly májusban kezdődött, amikor egy céges tréning alkalmával három napot Amszterdamban tölthettem. A tréning arról szólt, hogyan adjunk elő. Minden jó előadó tudja, hogy a kulcs az őszinte előadásmódban van, ami akkor válik hihetővé, ha az ember magát adja. Mit mondjak, elég érzelmesre sikerült az a három nap. Én soha nem tudtam sírás nélkül beszélni magamról, ami nem nagyon tudatosodott bennem egészen addig, hiszen sosem okozott problémát. A munkában egy multinál az ember, mint személy, ritkán szerepel a folyamatokban, a magánéletemben pedig alig voltak annyira mély beszélgetéseim, hogy sűrűn előjött volna ez az elérzékenyülés. Így aztán számomra is meglepő volt, hogy ott, mindenki előtt szinte végigbőgtem a három napot. Én, a mindig határozott, kemény és kitartó főnök. Ez annyira megijesztett, hogy külső segítséghez folyamodtam, és életemben először elmentem egy pszichológushoz. Június környékén kezdtem el hozzá járni heti egyszer, ahol hozzá kellett szoknom, hogy egyoldalúan beszélgetünk – méghozzá rólam. Soha korábban úgy még nem beszélgettem senkivel, hogy ne kérdezzem meg az illetőt, vele mi van, majd inkább arról beszéltünk.

Az önfelfedezés első leckéje

Az első pár alkalommal sikerült többnyire a munkáról csevegni, ami az életem és érzelmeim 85 százalékát tette ki, és ebben már az a kevés alvás is benne van. A családról kevés szót ejtettem, hiszen egészen tökéletes körülmények között nőttem fel: szüleim nem váltak el, testvéreim jól vannak, van egy párom immár 11 éve, aki szeret. Nem, nem akarunk gyereket, de nekünk így jó, stb, stb. Látszólag semmi nem utalt az én „tökéletlenkedésemre” kivéve az, amikor a doktornő a kérdéseivel folyamatosan azt piszkálta, miért dolgozom ennyit. Miért érzem, hogy mindent nekem kell megoldani, és miért érzem azt, hogy én semmire nem vagyok jó, ha már ennyit leraktam az asztalra. Annyit leszűrtem már az első pár alkalomból, hogy valóban mindenért magamat hibáztatom, hogy mindent kontrollálni akarok, csak nem tudom, miért. Július első péntekén egy egész szervezeti egységet érintő, több mint 100 fős eseményen vettünk részt, ahol éjfél körül az egyik kolléga ittas állapotban kikezdett velem. Ott álltam, és a „harcolj vagy menekülj” reflexeim közül egyiket sem vettem elő. Döbbenten, félig lefagyva megpróbáltam eltussolni a dolgot. Mégis, a történtek olyan érzelmeket váltottak ki belőlem, amit nem tudtam megmagyarázni. Napokig sírtam, és olyan fájdalom tört fel belőlem, aminek szinte éreztem a keserű ízét a számban. Természetesen beszélgettünk róla terápián és a doktornő leginkább a gyerekkoromba akart visszamenni, ahonnan nekem nem sok emlékem van.

Önfelfedezés, második rész

Én, aki sokat rágódik a múltban elkövetett hibáin (csak a sajátjain!) bedobozolok mindent, és úgy elrakom, hogy egy darab konkrét gyerekkori emléket nem tudtam felidézni. Egy hónap is eltelt, mire elmondtam a pszichológusnak, van valami, amivel sosem tudtam mit kezdeni gyerekkoromban, így aztán nem is tudok nagyon mit mondani róla. Hogy amikor kicsi voltam, nagypapám éveken keresztül sok mindent megmutatott a szexről, ami – gondolom – normális, mivel orvos volt. A doktornő ekkor egy olyan szót használt, amit én sosem hallottam még ilyen kontextusban: „maga gyerekkori abúzus áldozata volt”.

Önfelfedezés, harmadik, legkeserűbb rész

Hazamentem és első dolgom volt, hogy megguglizzam, ez mit is jelent. Ez a két szó azóta teljesen más kontextusba helyezte a magamról alkotott képemet. Életem legkomolyabb kutatásába kezdtem, és rengeteget tanultam a témáról, és magamról. Sok tünetet rendkívül jól produkálok, anélkül, hogy tudtam volna. Az alacsony önértékeléstől kezdve, a maximális megfelelési kényszer és az erős önkontrollon keresztül, az érzelmek teljes eltemetéséig, hosszan sorolhatnám. Már túl vagyok a tagadás szakaszán, és most jutottam el oda, hogy nagyon szeretném megosztani, ami velem történt, egyelőre csak hozzám hasonlókkal. A családom előtt még nem...

Amíg magamnak nem bocsájtottam meg, amíg nem vagyok képes kimondani, hogy ez nem az én hibám volt, addig hogy várhatom el másoktól, hogy ne a mocskot lássák bennem, akivel ez megtörténhetett?

Egyelőre egyedül

Sajnos Magyarországon nincsen erre vonatkozóan önsegítő csoport, csak online fórumok (kapcsolatba léptem a NANE-val is), pedig olyan jó lenne látni, hogy nem vagyok egyedül. Érezni, hogy van egy olyan hely, ahol az emberek szemébe tudok nézni, és életemben először őszintének lenni magamról, valakivel. Látni, hogy más hogyan küzd meg ezzel a teherrel, hogyan beszél az érzelmeiről, amiről én sem tudok. Soha nem engedtem az érzelmeimet előtörni, mivel tudom, hogy amikor azok jönnek, akkor megállíthatatlanok, és ezt az oldalamat nem mutathatom meg másoknak. Nyilván az a cél, hogy ne így érezzem. Ennek a feldolgozása és leküzdése még vár rám.

Kérhetek valamit?

A statisztika megdöbbentő: a világon minden negyedik kislány és minden hatodik kisfiú abúzus áldozata.

Ez azt jelenti, hogy mindannyiunk környezetében van olyan, aki valami hasonlón ment át, tehát lenne kivel beszélgetni. De ki az? És ő hol tart a felismerésben? Ma 40 éves vagyok. És bár hihetetlen, nehéz volt kimondani, ami velem történt. Tudom, hogy sok munka van még előttem ezzel kapcsolatban, de most életemben először igazán optimista vagyok. Tanulom a határaimat, tanulok nemet mondani és megbocsátani magamnak. Boldog vagyok, hogy idáig eljutottam és megengedtem magamnak azt, hogy elinduljak a gyógyulás útján. Minden rendben lesz. Egyetlen dolgot kérek szülinapomra: drága szülők, tanárok, kérlek, figyeljetek a gyerekek jelzéseire! Ne hagyjuk a szörnyeket a családon belül szabadon garázdálkodni!

Zsófi