WMNDove

–

Két hónap múlva negyvenéves leszek. Hihetetlenül felszabadító érzés, nagyon örülök neki! Soha nem értettem, mi ez a nagy felhajtás, feszkó, világvége hangulat, „húzzuk le magunkat a vécén” mentalitás a „negyedik iksz” környékén. Negyven év alatt ugyanis rengeteg mindent megtanultam magamról, kiismertem, megtapasztaltam a korlátaimat, a határaimat, a lehetőségeimet, az erőmet, az értékeimet. És ez egy fontos, megbecsülendő tudás.

Az az igazság, hogy még soha nem éreztem ennyire fantasztikusan magam a bőrömben, mint most. Igen, a ráncos, megereszkedett, itt-ott plöttyedt, emitt lógós, amott narancsos bőrömben, aminek minden egyes szarkalábját, mélyedését, hupliját, gödrét és árkát szeretem. A ráncaimban nem eltüntetendő kozmetikai problémákat látok, hanem tengernyi emléket, jókat és rosszakat egyaránt, de ezek mind-mind kellettek ahhoz, hogy az lehessek, aki ma vagyok. A hurkáimban és cellulitiszemben ott lapulnak a balatoni lángosozások, a fröccsözések a haverokkal, az éjfél (és bulik) után betolt körúti gyrosok és a szívfájdalmakra alkalmazott fájdalomcsillapító sütemények. Milyen kár lenne akár csak egy falatot is megbánni ezek közül... meg hát minek.

A lógó melleimben és a szeszélyes formákat – minden átmenet nélkül – felvevő hasamban ott lapul 18 hónapnyi terhesség, 30 hónapnyi szoptatás, amiknek egy percét sem adnám oda a világ minden kincsért sem.

Mostanra megtanultam magamnak felöltözni, tudom, mi az, ami jól áll, és mi az, ami nem. Mi az, amiben jól érzem magam, és mi az, amiben nem. Odafigyeltem a nagymamámra, aki közel 90 évesen azon búsong, hogy mekkora nagy majom volt hat évtizeddel ezelőtt, amikor már nem vette fel ezt meg azt a ruháját, mert harmincasként túl öregnek ítélte magát hozzájuk. Úgyhogy én a mások utólagos megbánásával felvértezve bátran hányom a fittyet a külvilág véleményére, és ha épp a párducmintás macskanadrágomban óhajtok pompázni, akkor abban riszálok, akinek meg nem tetszik, annak a nagymutter másik üzenetét tudom tolmácsolni: „aki szépet akar látni, menjen moziba”.

Mostanra azt is pontosan tudom, milyen tünékeny minden pillanat. Odafigyeltem a 18 éves, tökéletes és hamvas testű unokahúgomra, aki képtelen hinni a saját szemének, és egyre csak a testi hibáit keresgéli és szomorkodik felettük – ahogy én is, te is tetted szemtelenül fiatalon, és felettébb balgán. Most már tisztában vagyok vele, hogy tíz, tizenöt, de legkésőbb húsz év múlva pontosan a mostani alakomat, a mostani bőrömet fogom visszasírni. Akkor pedig egy füst alatt akár örülhetek is neki ebben a minutumban, nem igaz?

Szeretem, és most már jól használom a testem. Az ágyban is. Mostanra levetkőztem a belém nevelt, öröklött vagy tanult görcsöket, prüdériát, szemérmet. Nem zavar a magam meztelensége, ismerem a porcikáim, tudom, mit szeretek, mikor és hogyan jó, és ezt kommunikálom is. Ki tudom mondani, hogy szeretem a szexet, hogy imádok csókolózni, és hogy ez így tökéletesen rendben van.

Mostanra kiismertem a testemet és a lelkemet is. Négy évtizede figyelek a rezdüléseire – hol élénk, hol lanyhuló érdeklődéssel.

Pontosan tudom, mennyit bír el, hol vannak korlátai, mi az, amit elvisel, és hol kell megálljt parancsolnom akár magamnak, akár a külvilág befolyásának.

Tudom, hogy milyen helyzetekben kell kompromisszumokat kötnöm, és milyen konfliktusok azok, amikbe bele kell állnom. Négy évtized megtanított arra, hogy senki és semmi nem ér annyit, hogy belebetegedjek, de annyit sem, hogy sorozatosan álmatlan éjszakákat okozzon. Ha valakivel bajom van, nem őrlődöm, nem futom a felesleges „keservköröket” magamban. Ha szar, ha fáj, ha félelmetes, akkor is beleállok. Így simán rábasztam az ajtót (képletesen) a saját apámra, amikor úgy adódott, de a legjobb barátnőmre is. Az utóbbival ezzel végül új és jobb alapokra helyeztük a barátságunkat, az előbbit pedig kimetszettem magamból, mint egy rákos sejtet. De egyik helyzetben sem volt kétségem afelől, hogy a helyzet nyílt felvállalása a helyes lépés.

Ezzel együtt mostanra azt is pontosan tudom, hogy mikor lehetek dühös, és mikor nem érdemes felhúzni magam. Hogy mikor kell elszámolnom tízig vagy százig, vagy várni akár két teljes napot, mielőtt reagálnék egy adott helyzetre. De mindenképp reagálok – magamért, és hideg fejjel – ezt pedig a másikért.

Azt is tudom mostanra, hogy mi tesz boldoggá, és mi nem.

És hogy milyen fontos mindennap találnom valamit, amivel saját magamnak örömet okozok. Apróságokkal.

Tudok örülni annak, amikor kiérek a Tímár utca végén lévő parkba. A panelrengeteg és a forgalmas főút között elterülő szakasz távolról sem a világ legszebb pontja, de mégis, reggel hétkor, ahogy vibráló narancssárgán kel fel a nap, és évszaktól függően száll fel a köd, a harmat, a pára... vagy csak megcsillan a jeges dér az összefagyott kutyagumikon... azért abban igenis van valami derűs és szívmelengető.

Végül mostanra arra is rájöttem, milyen piszok hamar el tud szállni az első negyven év. És csak sejtem, hogy a következő negyven még gyorsabban fog kiperegni az ujjaim közül. Úgyhogy megtanultam értékelni minden egyes percét. Kihasználni. Örülni neki. Kihozni belőle a legtöbbet. És nem elpazarolni felesleges mérgelődésre, parttalan vitákra, önmarcangoló kétségekre.

Mert micsoda hülyeség lenne akár csak egy pillanatot is elvesztegetni bármi negatívra, amikor itt tombol bennem, benned, bennünk a negyvenes womanpower. Nem igaz?

Nagy pacsi!

 

Fiala Borcsa

  A kiemelt kép a szerző tulajdonában vannak