Mindenünk, csak a cipőnk nem

Találtak egy lepkét az úton, felnyalábolták. Veronika a tenyerében tartotta, úgy battyogtunk hazafelé.

– Szegény lepke... – mondogatták – itt maradt a szárnya... A Jóisten bennünket is elvisz majd magával, ugye, anya?
– Hát... el.
– Mindenünket elviszi?
– Hát..
– Mindenünket! – szól Bori. – A lábunkat, a szívünket, a fejünket... Csak a cipőnk! A cipőnk az marad

Felnőttség

Veronika figyelmeztet, miközben egymás mellett szöszölünk:

– Anya, tegnap megígérted, hogy ma eszünk jégkrémet.
– Igen, aranyom, fogunk.
– És ma Borkó mellé kell feküdjél este egy kicsit elalvás előtt, aztán holnap mellém, mert tegnap Lénus mellett voltál, és sorban következünk.
– Istenem, mennyi mindent kell nekem megjegyeznem – sóhajtok fel az orrom alatt.
Erre Veronika vigasztalni kezd:
 Nem olyan rossz ez a felnőttség! – aztán hozzáteszi, mellesleg. – Csak még tanulnod kell.

Magyarul

– Anya, Rúzsa Magdi miért énekel egy másik nyelven is?

– Mert Szerbiában született és így kedveskedik. Szerbiában magyarul is beszélnek és szerbül is.
– És te hol születtél, anya?
– Én Romániában születtem. Romániában magyarul is, románul is beszélnek.
– És én hol születtem?
– Te itt, Magyarországon.
– Itt milyen nyelveken beszélnek?
– Általában magyarul.
– Magyarul... és részegül – teszi hozzá elmélázva.

Most már soha többet

Bori odafönn a szobájában rakosgat, pakolgat, helyre.

A testvére betoppan, ő megállítja az ajtófélfánál, s elmondja, amit eztán tudni kell:
– Lénus! Most már SOHA TÖBBET ne játsszál, mert rendet raktam a szobában!

Műszárny és mennyország

Állnak a lányok egy madártetem fölött. Sóhajtoznak, nézik. Veronikám némi pátosszal elrebegi, így:

– Hjaj... remélem, a Jóisten magához emeli...
– Ott van már, biztosan – nyugtatom meg.
Vizslatják tovább, szegről-végről. Aztán amolyan számonkérőleg nekem szegezik:
– Akkor a lábát mér' hagyta itten?! Az nem kellett? A szárnya sem? A tolla sem?
Mielőtt szólnék, Bori megelőz, tudálékosan:
– Az azért lett így, mert a Jóistentől kap másik tollat, másik lábat, másik szárnyat!
– Másik szárnyat?! – csodálkozik Veronika.
– Igen! – vágja rá határozottan a húga. – MŰSZÁRNYAT!

Aki főz...

Veronika pöszmög az ebédjén. A húga meg sürgeti:
– Edd már meg a levesed!
Az meg a füléhez hajol, s fojtott hangon replikálja, felháborodva:
– Nekem TE NE mondd! Anya mondhatja csak! AKI FŐZ, AZ PARANCSOL, érted?!

Az én lányom

Ülök csendesen, olvasok. Bori mindig lecövekel előttem. Unatkozik, na.

– Anya...
– Hm?
– Semmi...
Törődötten mondja, aztán velem szemben ül, és az arcomat nézi rezzenéstelenül. Majd hirtelen megszólal:
– Rászállt a poharadra egy légy.
Mivel nem szólok semmit, nem is moccanok, újra próbálkozik:
– Az imént merült el odakint egy szarban.
Mivel ezzel sem billent ki, továbbfűzi nyugodt, tényközlő hangon, és egész végig az arcomat nézi:
– Még olyanok a lábai. Most ott jár a pohár karimáján, ahová te teszed majd mindjárt a szádat. Elhessegessem?

Jó kérdés

Veronika kérdez, mellettem ücsörögve, elmélázva:

– Anya! Ha Isten mindenkit szeret, akkor az ördögöt is szereti?

Elmerült

Bori reggel a lépcsőn oson nadrágjával a kezében. Kötelességtudóan a mosógépbe teszi. Magyarázza:

– Vizes lett!

Kérdőn nézek rá.

– Egy tóba estem! Elmerültem!

Borkó elegánsan

Borkó elegánsan rendet rak az ágyán lefekvés előtt, szortíroz az öt bagoly, három mackó, lila sárkány és rongybabák között, teszi fel a polcra a nagyját, és így szól ékeset, hadarva, sietve:

– Na! Elpakolom már ezt a sok szart, mert nem férek!

Puding

Borkó csokipudingot akar. Azt ő szokta főzni mindig, az első mozdulattól az utolsóig. Kis edénykékbe porciózom ki nekik, úgy ülnek egymás mellett, mint a verebek, kiskanállal eszegetik.

Borkónak látom, dupla annyi lett valahogy, majdnem teli, karimáig. És folyósabb is, mint a többieké. Kissé gyanús, na.
– Borkó! Mit csináltál?
Sejtelmesen mosolyog, nem mond semmit, csak behúzza a nyakát.
– De mondd már el! – kíváncsiskodom. – Tettél bele vizet?
Inti, hogy nem.
– Akkor?
– Nyálat – súgja meg titkosan –, hogy több legyen.
Veronikának földerül az arca:
– Keverd sokáig, amíg besűrűsödik újra!

Bori keresi a nővérét:

– Anyaaaa! Hol van aaa...... (nem jut eszébe a testvérének a neve – megj. a szerk.) aaa... fekete hajú gyermek?!

Könny

Játszunk odafönn, összedugjunk a fejünket, úgy. Ezalatt beszélgetnek, csicseregnek, kérdezősködnek. Szóval sokfélét összehordanak.

Borkó magyaráz:
– Anya, a könny az vízből van, ugye? Vízből és szomorúságból.

A Jóisten mindenben

– A Jóisten mindenben segít – magyarázza Borkónak Veronika –, segít abban, hogy éljünk. És ha leesünk a földre, segít, hogy talpra álljunk. És, hogy dobogjon a szívünk. Meg abban is, hogy amikor forgunk, akkor meg tudjunk állni, ne szédüljünk tovább – némi gondolkodás és kis szünet után folytatja – csak... csak a hányásban nem segít.

Kedves imádság

Veronika este így imádkozik:

– Édes Istenünk, vigyázz ránk ma éjszaka is, gyógyítsd meg, aki beteg, segíts annak, kinek nincs fedél a feje fölött, és nőjön a hajam hosszúra, ámen.

Rendőr

A rendőr megállít este az úton. Leparkolunk.

– Az iratokat kérem – szól be az ablakon semmilyen hangsúllyal.
Veronika a hátsó ülésről kirikkant neki:
– Hiábaaa! Mi mind be vagyunk kötveee!

Öregasszonyok

Csalinkálunk az utcákon. Veronika egy útpadkán kitárt karokkal egyensúlyoz. Mondom neki, előre nézzen, ne a lábára, úgy könnyebben fog menni. A közeli buszmegállóban ácsorog egy idős asszonykoszorú, úgy heten lehetnek, mind felénk fordulnak, és drukkolnak nekünk, nagyon gyorsan, egyszerre és sokat beszélnek, jó kedéllyel. Amikor Veronika észreveszi, összevonja a szemöldökét, abbahagyja az egyensúlyozást, s a továbbiakban kimértem jön mellettem. Elhaladunk mellettük, és Bori jól hallhatóan megkérdezi:

– Anya, ezek itt mind az öregasszonyok?
– Ne mondd így hangosan – suttogom neki a fogaim között – se öreget, se kövéret nem mondunk!
Nem érti, ezért tovább kérdez, ő nem suttogva, hanem hangosan:
– Miért, anya, kövér öregasszonyok csak a mesében vannak?

Bújócska

KisLénussal bújócskát játszunk. KETTEN. Én számolok mindig, persze. Ő meg elbújik. Ugyanoda. Egy dobozba. A dobozt pedig cipeli magával különböző helyekre.

Azt mondja:
– Titokzatosz helyekle bújok! Számolj, anya!
Unásig számolok, megadva a játék izgalmát, késve akarom megtalálni. Téblábolok a doboz körül, s kiáltom:
– Hol van ez a kis Lénus, hová bújhatott? Sehol sem találom!
A dobozból haragosan kiszól:
– Ha nem találsz meg, kiszálltatlak a játékból!

A dolgok rendje

A lányok – hiába csempészem őket lefekvésre ágyba – még egy darabig osonnak a sötétben, felkapcsolják a lámpát, csimpolyognak, sustyorognak. Én meg odatelepszem az ajtajuk elé akkor, strázsába. Rendet tartani.

– Anyaaa! – settenkedik az ajtóréshez Lénus – felébledhetünk mááál?!
Hallom Borit a háttérből:
– 
Lénus! Ahhoz, hogy felébredj, előbb el kell aludnod!

Hazugság

Veronika kérdi:

– Anya, mi az a hazugság? Amikor valaki nem találja el az igazságot?

Névmások

– Én ÉN vagyok, te meg TE vagy!

– Nem igaz, én vagyok ÉN, és te vagy TE!

– Akkor én te vagyok?! – kérdezte felháborodva Ficus.

Bori nem érti, összezavarodik, majd mondja:
– Én tégemnek azt mondom, Én. Nekednek meg, Te.
– Nem jó. Én vagyok Én, Te meg TE – hajtja Ficus a magáét.
Majd előáll egy ötlettel:
– Tudod, mit, Borbála? Osszuk el! Enyém az ÉN, tiéd a TE!
– Jó, osszuk – mondja Bori – enyém az Én, tiéd a TE...
Nemjólvaaaaan! – mondja értetlenül, indulatosan sírva fakadva Ficus.

Fincemfuncum

Megállunk egy tisztás szélén, vagy 20 méterre tőlünk virágzik a kutyatej. Bori megáll, nézi, s megszólal:

– A p***ába vannak azok a sárga virágok!
– Bori... mit mondtál? – kérdem elképedve, miközben azt gondolom, hogy nem, mégsem hallottam jól...
Bori rám néz, és azt mondja:
– Hááááát, aaaaazt, hogy FINCEMFUNCUM!

Boldogságbaktériumok

Veronika körülöttem téblábol. Aztán leül mellém, átölel és kérdez:

– Anya! A boldogságot milyen baktériumok okozzák?

Úgy szeret

Veronika körülöttem téblábol, dörgölőzik, mint a macska.

– Anya! Én úgy szeretlek, de annyira...! Tudod, hogy?
– Meséld el – mondom neki somolyogva.
– Annyira, hogy arra nincsenek szavak! Azt el sem tudom mondani, hogy mennyire...
Mire elérzékenyülnék, folytatja:
– Majdnem annyira, mint a rózsaszín pónimat.

Igazmondás

Kinn szárad a lepedő. Rajta két sáros kéznyom. Végighúzva, végigkenve.

Megállok előtte.
– Lányok... – biccentek a merénylet felé.
– Nem én voltam! – surran el Veronika.
– Én sem voltam! – mondja Bori.
– Valaki kellett legyen! – mondom, s már nem tágítok azért sem. – Lénus nem ér fel odáig... (mert mindent rákennek) Na, ki vele! Ki volt?
– Nem én voltam! – tagadják megint mind a ketten.
Végigszalad a fejemben a lehetőségek tárháza, ígérjek csokit, népmesét, aranyórát, de ez hülyeség, így csak egyszerűen az önérzetre hatok, hátha.
– Na... Akkor kezdjük elölről. Ki az én igazmondó lányom? Na, ki?
– Ööö... hát ööö...
– Hát vagy Bori volt, vagy én voltam, nekem mindegy!
– Na, tovább akkor! Ki az én igazmondó lányom?
– De anya! Akkor nem lesz belőle baj?
– Miért lelkem, eddig baj volt bármiből is?
Na, akkor megadóan megvonja a vállát:
– Hát, na, jól van... Úgy láttam, mintha én lettem volna...

Veronika gondolkodik

– Ha világgá megyünk, ránk sötétedik...

Éjszaka

Bori tesz-vesz hajnali négykor a szobánkban (tárgyakat vesz fel a földről, betolja a komód fiókját, egyszóval amit hajnali négykor szokás: rendet rak), majd az ágyamba fekszik, mellém.
Kérdez egy borisat, rögtön ki is megy az álom a szememből:
– Anya!
– Mondjad, édesem!
– Lát a lábam a takaró alatt?

Eltűnt

– Hát te, miért nem alszol? – kérdem Borit, mikor éjféltájt a szobája előtt találom a földön fekve.

– Eltűnt! – feleli izgatottan – eltűnt az ágyam! 

Magdás Emőke

 Fotó: Magdás Emőke