–

2010 őszén kezdődött a történetem, amikor teherbe estem a második gyermekünkkel. Nagyon örültünk, vártuk az érkezését a férjemmel és a fiammal együtt. Minden kötelező vizsgálatot megcsináltam, nem aggódtam, szépen haladt a terhességem. Majd a harmadik trimeszterben az első CTG vizsgálat során kiderült, hogy valami baj van a kislányom szívével. Rutinvizsgálatra készültem, de a szívultrahang-vizsgálat során súlyos rendellenességet fedeztek fel. Hatalmas sokként ért a hír, hogy most rögtön felküldenek a szülőszobára, és lehet, hogy meg is kell szülnöm a lányomat. Három napig feküdtem a többágyas szülőszobán egész nap CTG-re kötve, mellettem szüléseket vezettek le, és közben próbáltam feldolgozni, mi is történik velem/velünk tulajdonképpen. Három nap után úgy döntöttek, megvárják, hogy továbbfejlődjön a méhemben – ellenőrzött feltételek mellett –, így a szülésig hátralévő időt a kórházban töltöttem.

Nem féltem a benti léttől. Annak idején, amikor fiammal voltam terhes, hat hetet töltöttem kórházban azért, mert kezdett kinyílni a méhszáj, tudtam, hogy a baba érdeke az első. Könnyen megszoktam, hogy magamat kellett ellenőriznem a CTG-vel naponta minimum kétszer, de ha „rosszul” sikerült, akár még este tízkor is ébresztgettem a picit, hogy produkáljon valami szép görbét a dokiknak. Hetente kétszer ultrahang, kéthetente szívultrahang. A szobatársak, bár időnként egy-két fő cserélődött, mindig kedvesek voltak, sokat segítettünk egymásnak a szülésig hátralévő idő „túlélésében”. Egyedül a férjemet és a fiamat sajnáltam, hogy nélkülem kell boldogulniuk, de szerencsére mindketten talpraesettek, így jól viselték, a fiam negyedik születésnapját is a kórházban ünnepeltük.

A 39. héten programozott császárral született meg lányom 10/10-es Apgarral, mintha teljesen egészséges lenne. A szülés után kicsi Rékát rögtön a kardiológiai intézetbe szállították, ahol minden szükséges vizsgálatot elvégeztek rajta. Én még több mint egy hétig a szülészeten maradtam kisebb komplikációk miatt, és a lázam is felment. Bár a tejtermelés beindult, és rendületlenül fejtem a tejet, de ki is kellett borítanom, mert antibiotikumot szedtem.

Réka körülbelül egy hónapot töltött a kardiológián: komplex szívfejlődési rendellenességet állapítottak meg, a bal szívfele nem fejlődött ki teljesen, így a jobb szívfélnek kellett átvennie a feladatát, de még számtalan kisebb-nagyobb probléma társult emellé. A kardiológus műtétsorozatot javasolt, aminek az első lépését sürgősen el kellett volna kezdeni, mi gondolkodási időt kértünk. Konzultáltunk a szívsebésszel, és más orvosokkal is, majd végül egy újabb szívkatéterezés után az orvosokkal közösen arra az elhatározásra jutottunk, hogy a javasolt komplex szívműtét rendkívül nagy kockázattal járna, ezért nem kértük. Rövid, pár hetes általános kórházi tartózkodás után végül hazavittük Rékát az otthonunkba, tudván azt, hogy ezzel a betegséggel maximum egy-két évig élhet.

Megpróbáltunk úgy élni, mint egy normális család – a fiam óvodába járt, délután érte mentünk babakocsival, majd ki a játszótérre... vagy haza játszani.

Nem zárkóztunk be, voltunk nyaralni a Balatonnál, gyermekrendezvényeken, vagy csak lent a társasház udvarán „bandáztunk” a házbeli gyerekekkel, anyukákkal. A lányom szép, értelmes, mosolygós szőke, kék szemű baba volt, nagyon szerették egymást testvérével, a fiam sokat bohóckodott neki.

Réka komplex szívbetegségéből adódóan nagyon lassan gyarapodott, és nehézkesen fejlődött. Az életminősége fenntartásának érdekében gyógyszereket szedett, de sajnos gyakran fájt a hasa, síráskor sokszor kékült a szája, ökölbe szorította a kezeit. Az etetések gyötrelmesek voltak, eleinte a lefejt tejemet adtam neki cumisüvegből (rengeteg tejem volt, alig győztem fejni), végül sem fizikailag, se lelkileg nem bírtam már a fejéseket, így gyógyszerrel elapasztottam, és onnantól kezdve tápszert kapott. Az átlagos mennyiség, amit meg tudott enni, még hat-hét hónaposan is csak 70 ml környékén volt, azt is nagyon lassan, többszöri melegítéssel, büfiztetésekkel, bukásokkal értem el.

Az ősz folyamán sajnos többször felső légúti betegségeket szedett össze, ami lázzal, orrfolyással, köhögéssel járt, és sajnos minden egyes betegség tovább súlyosbította az állapotát. December elején már nem tudtam otthon levinni a lázát, így a Heim Pál kórházba kerültünk. Itt ugyan sikerült kigyógyítaniuk a felső légúti betegségéből, de az állapota tovább súlyosbodott, folyamatos oxigénre és szondán keresztüli táplálásra szorult.

Ezen a ponton gondolkoztunk el azon, hogy megkeressük a törökbálinti Tábitha gyermekhospice-házat, akiket még a nyár folyamán az egyik legjobb barátnőm ajánlott a figyelmünkbe. Készségesen, barátságosan fogadtak minket, megmutatták a házat, és biztosítottak bennünket arról, hogy fogadni tudják a lányunkat. Így Rékát a mentő a kórházból egyenesen Törökbálintra szállította. Réka az utolsó pár napját itt, Törökbálinton, ebben a szerető és gondoskodó közegben élte meg. Naponta jártam ki hozzá, a hétvégén a fiam és a férjem is velem tartott, még reménykedtünk benne, hogy karácsonyra hátha hazavihetjük egy-két napra. De a szervezete, a kicsi szíve már nem bírta a megpróbáltatásokat, december 20-án, hajnali fél négykor örökre eltávozott. Úgy tudom, a házban ő volt az első kisgyermek, aki az „életvégi ellátást” vette igénybe. Rengeteg segítséget kaptunk ott, és a halálát követően is az orvosoktól, ápolóktól, pszichológustól, mindig hálás szívvel gondolunk a Tábithára és a gyermekhospice intézményére.

A legnehezebb, és egyben a legszebb is az az időszak volt, amíg otthon volt velünk. Sokat sétáltam vele, énekeltem neki, bohóckodtunk, játszottunk, de közben emésztettem magam, és igen, sírtam is sokat. Tudtam, hogy el fogjuk veszíteni, de nem tudtuk, mikor következik be. Próbáltam etetni, kínlódtam a gyógyszerek beadásával, miközben tisztában voltam vele, hogy nem ez fogja megmenteni, ettől nem gyógyul meg.

A fiamnak is szépen lassan elmondtunk mindent, persze az ő szintjén, de nem hallgattunk el semmit. Utolsó nap az oviból hazafelé mondtam el neki, hogy mi fog történni hamarosan Rékával – a kicsi szíve elfárad, majd nem ver többé, ami azt jelenti, meghalt. Utána a temetőbe kerül, és amikor emlékezni szeretnénk rá, kimegyünk, virágot teszünk a sírjára. De attól kezdve már csak a beszélgetéseinkben, a fényképeken, videókon él tovább. Sírt egy picit, hozzám bújt, megnyugtattam...

Másnap, amikor megtudta, hogy meghalt a testvére, kérte, hogy hadd legyen az övé az a plüss baba, amit Rékának szántunk karácsonyra.

Megkapta hát, és sokáig vele aludt, ringatta, kényeztette, mint később megtudtuk a hospice-ház pszichológusától, ez volt az átmeneti tárgy, amivel levezette a feszültséget, a gyászt.

Én nehezebb eset voltam. Mivel a lányom halála napján be kellett jelentenem, hogy kérem a gyed megszüntetését, táppénzre mentem. Pár hónap után kiderült, hogy a munkahelyemre nem tudnak visszavenni, a státuszomat betöltötték, így közös megegyezéssel elváltak útjaink. Sokáig kerestem az új munkahelyem, ám amikor végre sikerült megtalálnom a számomra ideális állást, a próbaidő utolsó napján elbocsátottak, és ez újra a padlóra küldött. De még akkor sem adtam fel, 2013 márciusában végre elhelyezkedtem, és most jól érzem magam.

Én nem szeretnék már gyermeket. Illetve még nem. Lehet, hogy egyszer majd megint úgy érzem, de ez az időszak kőkeményen rányomta a bélyegét az életemre, és nem állok készen egy másik baba várására. A férjem szeretne, de megértő. Én is tudom, hogy jó lenne egy testvér a fiamnak, imádja ugyanis a pici babákat, de én egyelőre nem tudom megadni ezt neki. Talán majd egyszer.

Azt mindig is tudtam, hogy erősnek kell lennem, és élnem kell tovább az életemet, nevelnem a fiamat, nem hanyagolhatom el a teendőimet csak azért, mert elveszítettem a lányomat.

Hogy erős lennék? Nem tudom. Viszont, ha ránézek a fiamra, az ő mosolya százszorosára növeli az erőmet, az akarásomat, és így, ezzel a támasszal már tovább lehet menni.

Együtt, közösen a férjemmel és a fiammal... a lányom emlékével a szívemben.

Bördősné Bátky Judit

A jövő héten olvashatjátok Juditék történetének második részét, amelyben arról mesél, miként tudta feldolgozni a család Réka elvesztését.