-

Itthon vagyok a közös kis fészkünk nappalijában, ami nem tágas. Maga a lakás sem az, de nekünk jó. Ugyan olcsónak sem olcsó, nagynak se nagy, szépnek se szép, viszont a központban van, és ő döntött úgy, hogy ide költözzünk.

A gyerek sír mellettem. Etetgetem, dajkálgatom, nyugtatgatom, de látom, hogy nincs jól, nem érzi biztonságban magát. Én sem. Csodálom a hatalmas, gyönyörű szemeit, és minden anyai szeretetemet próbálom átadni neki. Imádkozom, mint a nap minden percében, amikor ránézek. Megnyugszik.

Eszembe jut, hogy nincs itthon kenyér. Pedig ő, ennek a drága gyermeknek az apja kenyérrel szereti a spagettit. Pelenka is kellene, és még… folytatom tovább a bevásárlólistát, ami hamar megakad, hiszen nem tudok elmenni vásárolni. Akarnék, de nem tudok.

Az ajtó zárva. Ez a szemét már megint bezárt, mint egy foglyot. De biztos igaza van, biztos valami rosszat tettem.

Ötre dolgozni kell menni, kezdődik az esti műszak, de azt is elfelejthetem. Mit mondok a munkatársaimnak? Beteg vagyok? A gyerek beteg? Azt mégsem mondhatom, hogy „bocsika, a férjem bezárt, mint egy rabszolgát, mert  féltékeny rátok“. Gyűlölöm ezt a helyzetet. Hogy őt gyűlölöm-e? Nem, semmiképp! Hogy miért teszi ezt? Jó kérdés… hiszen ő jó ember!

Apám megmondta már az elején, hogy kislányom, nem lesz ez így jó. Az előző feleségét csalta, meghazudtolta. Apám még bizonyítékokat is szerzett, hogy megmentse egyetlen lányát a csalódástól, a rabszolgaságtól. Nem sikerült. Drága jó apám, ha tudná, mennyire igaza volt! Apámmal azóta nem beszéltem. Nem láttam, mióta megpofozott. A szemét!

Az én férjem annyira jó ember… igaz, ő is megpofoz, de olyan jó apa, megad mindent a gyerekének. Jó apa, jó ember. Nem hagyhatom el, akkora fájdalmat okoznék neki, és olyan lennék, mint ő. Márpedig én különb vagyok nála.

Nem vagyok boldog. A barátaim – már aki tudja, hogy mi folyik itt a négy fal között – azt mondják, megérdemlem a boldogságot. Fiatal vagyok, vonzó, tele álmokkal és egy nagy vággyal a szívemben a boldogság iránt.

Megőrülök. Már megint veszekedtünk. Azt mondta, kurva vagyok, és nem mehetek ki az utcára. Nem voltam már dolgozni négy napja. Négy teljes napja! Ki fognak rúgni. Igyekszünk mindent megteremteni ahhoz az élethez, amire vágyunk, erre kirúgnak, mert fogoly lettem. Senkinek nem szólhatok. Szép lassan belebolondulok a hallgatásba.

Pedig olyan jó bent a munkahelyen, nevetünk. Viccelődnek, viccelődöm, minden olyan laza, és tele van vidámsággal. Érzem, hogy élek. Elfelejtem a rabszolgaságom, és egyszerre csak nem fáj annak a láthatatlan köteléknek a szorítása.

De most itthon vagyok. Ismeritek a mondást? Otthon, édes otthon. Hát... nem, ez nem édes otthon. Nem édes, inkább savanyú. Nem is savanyú, inkább keserű. De még a keserű is édes ahhoz a keserves élethez képest, amit mi élünk. Vagy élek. Merthogy neki keserves-e? Nem tudom. Biztos megbánja, amikor bánt, és a bűnbánat bizony keserves tud lenni. Ez persze engem nem vigasztal.

Talán tudunk még változtatni. Talán meg tud változni.

Annyiszor el akartam már futni. A múltkor majdnem megtettem, még össze is pakoltam mert elfelejtettem, hogy az ajtó zárva. Kulcsom nincs, mert elveszi. Persze hogy elveszi, különben nem lenne értelme, hogy bezárja.

Talán egy nap más lesz minden. Talán lehetünk együtt boldogok. Nem én vagyok az első, akivel ezt csinálja, ezért a Bori azt mondta, ő már nem fog megváltozni. De a Bori még messziről sem látott fickót, nehogymár ő mondja meg! Mégis... honnan tudja? Persze valahol én is tudom, hogy igaza van... talán.

Inez