-

Vagyunk mi négyen lányok. Vagy mit is mondok… esetleg voltunk, de az is lehet, hogy sosem voltunk mi négyen lányok. Talán ők mindig hárman voltak, én meg az, akivel eggyel többen lettek. Aki hálás közönségnek kellett az életükbe, nem szereplőnek. A szövegkönyvben egyetlen sor mellé sem írták az én nevemet. Nem volt szövegem, csak tapsolhattam. Jól csináltam. Kicsit én is sugallhattam ezt a kívülállást, mert ők hárman együtt jártak egyetemre Budapesten, én meg egy másik városban.

Aztán az évek alatt kiderült, hogy mindaddig voltam „jó barát”, amíg nem tudtam velük felvenni a versenyt. Amíg én voltam az a vidéki kislány a budai nagyvilági lányok között, aki mély gyászban él, és aki olyan egyedül van a világban, mint Ábel a rengetegben. Valamilyen furcsa oknál fogva mégsem éreztem rosszul magam köztük, de csak utólag jöttem rá, miért: nem voltam számukra vetélytárs, így nem bántottak. Nem kerültem az éles nyelvük kereszttüzébe. Elfogadtak, mert tettem a dolgom, amit a jó közönségnek tennie kell: dicsértem, elismertem és tiszteltem őket.

Szerethető voltam a szemükben, mert semmi olyanom nem volt, ami nekik ne lett volna meg. Vagyis csak ők gondolták ezt.

Volt és van valamim, ami miatt most ott vagyok, ahol: kőkemény elszántságom és rendkívüli kitartásom.

Ezt csak utólag mondom, akkor csupán azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen a világban. Nekem is járnak azok a dolgok, ami számukra természetes. Többre vágytam, mint amiben éltem, de tudtam, nekem ezért meg kell dolgozni. Az út kemény önismerettel kezdődött.

A gyász feldolgozása alatt ugyanis rájöttem, hogy olyan szintű önbizalomhiányban szenvedek, ami akadályoz abban, hogy ott legyek, ahol lenni szeretnék. Megdöbbentő és váratlan felismerés volt.

Hogy valójában én helyezem saját magamat mindenki után a sorban, én nem érzem magam méltónak ahhoz, hogy a színpadra álljak. A többiek csak elfogadják, ezért természetes nekik ez a felállás.

Nem véletlenül nem kaptam meg azokat a lehetőségeket, amelyekre vágytam. Bizonytalan voltam és szomorú, és ezt mindenki látta, elfogadta és tétlenül nézte. Senki nem rázott fel, hogy „Hé, ébredj fel, elszalad az élet melletted! Próbálj meg örülni annak, amid van, és ha magadra erőszakolod a jókedvet, egyszer csak észre sem veszed, de tényleg jól fogod érezni magad."

Nagyon nehéz volt megtanulni, mert alapvetően melankolikus alkat vagyok, ám úgy érzem, sikerült. A módszer bevált. Azóta eltelt tizenöt év, és én nem ott vagyok, ahol lenni akartam... Sokkal messzebbre jutottam, mert valójában több örömöt kapok az élettől, mint amire valaha is számítottam. Van családom, szakmai sikereim, anyagi biztonságban élek. Folyamatosan tanulok és fejlődöm. Megharcolok az elém kerülő akadályokkal.

Elmondhatom, hogy kiküzdöttem magam a koordináta rendszer III. negyedéből – ahol egy pont mindkét koordinátája negatív – ahol olyan érzés lenni, mintha fejjel lefelé lógnál a mínuszokban.

És ez nem tetszik azoknak, akik ugyanott maradtak, ahol tizenöt éve is voltak, család, karrier és anyagi fejlődés nélkül. Akik esténként még mindig a posztegyetemista életüket élik Budapest romkocsmáiban, mindig az éppen ráérő barátokkal. Akik szakmailag nem képezték tovább magukat, és nem léptek előre a munkahelyi ranglétrán sem, nemhogy felépítettek volna egy saját, prosperáló vállalkozást. Akik elképzelni sem tudják, milyen az, ha nem unatkozod végig a hivatalban az egész napot (ők mondogatják, hogy így van), nem esik ki a kezedből a toll minden nap fél ötkor, és nem a plázákat járod fél öttől kilencig. Akiknek fogalmuk sincs, milyen az, amikor napi 12-14 órát dolgozol, és a fáradtságtól beleájulsz az ágyba, hogy másnap újra kezdd a munkát, és építesz, alkotsz, kockáztatsz, néha elbuksz, de felállsz és haladsz tovább.

Akik nem bírják elviselni, hogy te már nem utánuk kullogsz a sorban, nem követed őket, nem hozzájuk akarsz hasonlítani, hanem megtaláltad saját magadat, és a saját utadat járod, egyéni véleménnyel és ízléssel. És amikor mindezzel szembesülnek, rájönnek, hogy ezt nem bírják elviselni. Aztán szisztematikusan kikezdenek. Minden mondatodat tudják úgy értelmezni, hogy az bántó legyen számukra, és ezzel igazolják a megbántottságukat, valamint a feléd irányuló megtörhetetlen elutasítást.

Egy dolgot azonban nem vettek számításba: én ma már sokkal erősebb vagyok, mint gondolják. Annyira még nem, hogy mindezt egy szempillantás alatt végiggondoljam, és egy félmosollyal elintézzem, de talán ez nem is baj.

Viszont, a kezdeti sokkot követően, amikor már egy pár lépés távolságból tudtam szemlélni a helyzetet, rájöttem, hogy nevetségesek a vádjaik.

Megpróbáltam megvédeni magam, győzködtem őket, hogy félreértenek, aztán rájöttem, ők félre akarnak érteni. Tudom, hogy nem bántottam őket. Ha őket zavarja az én életem, az csak azért van, mert a saját gyengeségükkel, bizonytalanságukkal, elvesztegetett éveikkel szembesülnek ezáltal. Ezzel viszont nekik lesz dolguk, nem nekem.

Én felállok, és megyek tovább, mert már nem vívok szélmalomharcot. Főleg nem olyanokért, akik sohasem tekintettek magukkal egyenrangúnak.

Szerettem volna együtt örülni velük, de egyértelmű, hogy ez lehetetlen. Oké, ezt mostanra már el tudom fogadni. Azt viszont nem, hogy megakadályozzák azt, hogy másokkal örüljek annak, amit elértem! Így hát: agyő, lányok! Agyő!

Hanna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Andrey Arkusha