Ezernyi sztorim van az életemből, amikor éppen ellenkező irányba fordultam, mint kellett volna, és kétszer annyi idő alatt jutottam el A-ból B-be, mint az normális.

Legyen az Budapest vagy a kilencezer lakosú kisváros, ahol élek, teljesen el tudok bizonytalanodni azzal kapcsolatban, hogy: a) hol vagyok éppen, b) merre tartok, c) fejtetőn, vagy helyesen tartom-e a térképet, d) a Google Maps, Waze stb. őrült meg, vagy én vagyok ennyire inkompetens (általában utóbbi).

Szerencsére ilyenkor van kinek telefonálni kétségbeesve, hiszen a férjem ezt a képességet tekintve pont az ellentétem. Ez rögtön az első randinkon ki is derült, amikor a Deákon találkozva mondtam neki, hogy megmutatom, hova járok egyetemre. A campus az Astorián volt, éppen öt perce gyalog, totál egyenesen: nos, amikor már félórája keringtünk a Deák és a Ferenciek tere között – igen, ennyire udvarias volt ‒, ő finoman jelezte, hogy szívesen elvisz a sulimhoz. Ugyanis tudja, hol van. Hát, így jár az ember, ha képtelen tájékozódni, és inkább metróval közlekedik…

Gyermekkor és tájékozódás

„A tájékozódási képesség nem egy légüres térben működő kompetencia, hanem összefügg egyéb kognitív, tehát a világ megismerésében segítő képességgel. Ide tartozik a figyelem, de az aktuális pszichés állapot is, gondoljunk csak a szerhasználat utáni állapotokra, ahol az érzékelés és az észlelés megváltozása mellett az orientációs képességek is fel tudnak lazulni” – kezdi Fehér Tibor Dániel pszichológus. Természetesen a rossz tájékozódás nem feltételez hasonló problémát, sőt számos pszichológiai kutatás bizonyította, hogy az intelligenciával sincs összefüggésben. Ennek ellenére például, ha gyerekeknél vesszük észre, hogy nehezen találnak irányt a térben, érdemes utánajárni a kérdésnek, mert más jellegű nehézséget is jelezhet.

„A tájékozódási képesség fejlődése jól követhető lépésekből áll és ha megfelelő ütemben halad, iskolakezdéskor már egy stabil téri-síkbeli tájékozódási készséggé szerveződik, amelyre az olvasás-, írás- és matematikatanulás is építkezik.

Kifejezetten fontos, hogy ha elakad ez a fejlődési menet, akkor még iskolakezdés előtt, sajátélményű mozgásfejlesztésen keresztül kapjon segítséget egy gyermek, hiszen akár súlyosabb tanulási nehézségek kialakulásához is vezethet a tájékozódás bizonytalansága” ‒ teszi hozzá Kéri-Nagy Krisztina fejlesztőpedagógus.

A Tanulásdiagnosztika szakemberei úgy vélik, nagyon fontos, hogy mindig ahhoz a fázishoz nyúljanak vissza, ahol elakadt a fejlődés. „Ha egy gyermek még a saját testén sem tájékozódik pontosan ‒ nem ismeri a testrészeit, a jobb-bal oldalt, nem érti az irányokat jelölő szavakat ‒, akkor hiába is próbáljuk a fejlesztőfüzetekben felismertetni vele a jobbra vagy balra néző cicákat, hiszen a síkbeli tájékozódás majd csak egy későbbi állomása lesz a tájékozódási képesség fejlődésének. Nagyon érdekes például az is, hogy az az iskolás, aki a térben nem észleli pontosan a tükörképeket/tükrözött testhelyzeteket, az a betűk között is nagy eséllyel cseréli fel a hasonlókat, ha azok tükörképei egymásnak (pl.: b-d-p-q). Az irányok differenciálása ugyanis már egy magasabb szintű tájékozódást igényel a síkban” – fűzi hozzá Kéri-Nagy Krisztina. 

 

Veleszületett képességek és stratégiák

Persze rengeteg ember él a Földön, aki sikeresen kijárta az iskoláit, megtalálta a számítását az életben, mégis remegve izzad le egy aluljáróban állva, hogy akkor most merre tovább. A Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem kutatócsoportja részletesen vizsgálta a tájékozódási képesség kérdését, a vizsgálatukból pedig az is kiderült, hogy az emberek többsége teljesen reálisan ítéli meg azt, hogy a jól vagy a nehezen tájékozódók csoportjába tartozik-e. A Mary Hegarty professzor által vezetett kutatás részeként, – amelynek részletes beszámolóját itt hallgathatod meg ‒, tíz héten át tanították be a hallgatókból álló fókuszcsoportnak egy ismeretlen város utcarendszerét. A résztvevők nem kizárólag egyféle megoldást ismerhettek meg, ráadásul folyamatosan tesztelték a tudásukat a gyakorlatban is.

Az eredmények végül arra mutattak rá, hogy a jó tájékozódás nem igazán tanulható. Aki jó irányt talált a tesztelésnél, már az első napokban értette és tudta a rendszert, aki pedig eltévedt, ő nagyrészt hiába trenírozta az agyát csaknem három hónapon át…

Ennek tükrében igazán érdekes a híres londoni taxisokkal végzett kísérlet. Itt a nagyon szigorú vizsgán csak az mehet át, aki betanulja az angol főváros 25 ezer utcából álló rendszerét, és másodpercek alatt kikövetkezteti A-ból B-be a lehető legrövidebb utat. A kutatók azt találták, hogy a londoni taxisok hippokampusza (vagyis az agyuk elülső része) nagyobb, amikor pedig taxistanulókat vizsgáltak, kiderült: a kezdetekhez képest a tanulmányok végére megnövekedik az említett terület. Egy alapképesség tehát valószínűleg mégiscsak szükséges a tájékozódáshoz, de ha az megvan, akkor a kompetencia továbbfejleszthető.

Visszatérve Mary Hegarty szavaira: a képesség magában foglalja, milyen behatóan vagyok képes megismerni, áttanulmányozni az új helyeket, hogyan tudom megőrizni az irányérzékemet, valamint milyen mértékben sikerül megterveznem az útvonalat. Nagyon összetett a feladat tehát, amely attól is függ, milyen stratégiát választunk a megvalósításra.

A professzor szerint dönthetünk a komplexebb megoldás mellett (nyilván nem teljesen tudatosan), azaz: egyfajta kognitív térképet rajzolunk az agyunkban, és ehhez igazodva tájékozódunk, vagy pedig egy konkrét útvonalat határozunk meg, és azt igyekszünk követni. Mindjárt mesélek arról, melyik nem melyik stratégiára voksolhat inkább, de előtte mutatok pár sorstárstól hallott vicces történetet.

pszichológia tájékozódás irány fejlődés
A képünk ilusztráció - Forrás: Getty Images/agrobacter

„Hátrafelé mentem, mintha otthonról jönnék”

„Nekem a parkolóházak a halálom. Egyszer bennragadtam a Mammutban, mert a jegy érvényesítése után 15 perc van elhagyni a parkolót. Én annyi idő alatt a kocsit sem találtam meg…” 

A parkolóház egyébként igazi mumusnak bizonyul a hasonló típusú emberek számára. „Fotózok mindent a parkolóházban, a helyet, ahol állok, a szintet, és a legfontosabb, hogy hol bukkantam fel a plázában ‒ muszáj ugyanis pont ugyanott távozni, különben teljesen esélytelen, hogy meglesz az autóm.”

„Lassan 20 éve élek Budapesten, de a nagy aluljárókból még mindig rossz helyen jövök fel néha. Ráadásul, ha sietek, észre sem veszem. Így történt egyszer, hogy

a Blaháról elindultam gyalog a Keletihez, és a Dunánál kötöttem ki.

Nálam egyébként az okozhatja a zavart, hogy eredetileg balkezes vagyok, de a tanító nénim ezt nem tudta elfogadni, és csak jobb kézzel engedett írni meg vágni. Így mindent tudok mindkét kézzel, de az iránytűm elromlott.”

„Egyszer, amikor egy új városba költöztem, megtanultam a lakásomtól a munkahelyig eljutni. Majd mutatott valaki egy rövidebb utat. Ez egy kisebb utcán keresztül vezetett, és egy térre vitt ki. A lakástól a munkáig ezt a képet jegyeztem meg: utcából ki a térre. De hazafelé a kis utcát csak úgy találtam meg, ha a térhez érve hátat fordítottam, és hátrafelé mentem, mintha otthonról jönnék. Csak így ismertem fel, hogy melyik kis utca is az enyém.”

„Egy kétnapos konferencián reggeli után visszamentem a szobámba. Ahogy álltam a folyosó utolsó ajtajánál, csodálkoztam, hogy a folyosó ablakából a Balaton ebből a szögből látszik. Nyitottam a kártyával az ajtót, nem nyílt, újra próbáltam, nem sikerült. Felnéztem az ajtó számára, és megállapítottam: bizony átszámozták. Előbb jutott eszembe racionális ötletként az átszámozás, mint az, hogy rossz folyosóra fordultam be…”

„Ha az öcsémet leviszed a Deák téri aluljáróba, és megforgatod, tuti, hogy soha többet nem kerül elő.”

„A férjem ilyen. Nálunk, hacsak épp nem vajúdok, akkor én vezetek családi utakon pont ezért, mert neki óriási stressz. A legjobb az volt, amikor egy kisebb csapatot kalauzolt Rómában, ahol akkor már három éve élt, és én, aki három napja voltam kint, életemben először, megmutattam nekik, hogy van sokkal egyszerűbb út is a Bazilikától a Colosseumig.” 

 

„Egyszer biciklivel indultam haza a fodrászomtól. Gondoltam, kipróbálok egy rövidebb utat. Háromszor annyi időbe telt hazaérnem, mert egy idő után fogalmam sem volt, hol vagyok, és merről jöttem. Irtó nagy szerencsémre a sógoromékkal találkoztam, akik megmondták, merre menjek.”

„Amíg nem volt okostelefon, én állandóan egy barátnőmet hívtam, és reméltem, hogy otthon van, mert akkor a gépen már nézte is a térképet, és szépen elnavigált. Csak ő tud úgy utat magyarázni, hogy valóban megértsem, tehát semmi jobbra meg balra, hanem: »Ott lesz majd egy virágbolt, ott az órás kezed felé befordulsz… Tudod, amikor a borfesztiválra megyünk, ott szoktunk leszállni a villamosról, de ne a fesztivál felé menj, hanem a másik irányba«… és hasonlók.”

„Katasztrofálisan tájékozódom, nekem egyszerűen nem áll össze fejben, hogy akár általam ismert helyek egymáshoz képest hol helyezkednek el. Ez még inkább szembetűnő, mióta vezetek. Nagyon pici városban lakunk, de még itt is el tudok tévedni, ha nem a megszokott útvonalaimon megyek, pláne, ha nem otthonról indulok, hanem például az ovitól a kolléganőmhöz (ez pont múlt héten volt). Ismerem mindkét helyet, de nem akart összeállni, hogy egymáshoz képest merre vannak.”

„Három évig jártam a BME-re, a K épületben még a 6. félévben is eltévedtem rendszeresen. Aki járt már ott, szerintem érti, hogy miért. Meggyőződésem a mai napig, hogy

az az épület olyan, mint a Roxfort: a lépcsői néha mozognak és átfordulnak. Más racionális érvem nincs arra, hogy mindig máshol vannak a folyosói…”

Léteznek-e különbségek férfiak és nők között?

Sokat hallott mondat, hogy a férfiak jobban tájékozódnak, mint a nők, ami nyilvánvalóan nem teljesen igaz – ahogy az a példákból is látszott ‒, mégis mind az evolúciós pszichológia, mind a mai kutatások alátámasztják, hogy nagy többségben könnyebb számukra irányt találni. Előbbi alapján az agyunk tulajdonképpen alkalmazkodott ahhoz a munkamegosztáshoz, hogy réges-régen a férfiak indultak el messze vadat lőni, tájékozódtak hosszabb távon, vagy újabb útvonalakat kellett találniuk a veszély miatt. Fehér Tibor Dániel szerint ugyanakkor a nemi szocializáció is befolyásoló tényező.

Elterjedt nézet például, hogy helyes irányt találni amolyan „fiús dolog”; így újra és újra meg is teremtjük azokat a helyzeteket, ahol több lehetősége lesz a neki tulajdonított tevékenységeket gyakorolni az egyik nemnek, ezáltal jobban is fog menni számukra. „Ennek ellenére a felszínen az látszik, hogy a férfiak a térbeli tájékozódási vagy például mentális forgatási feladatoknál magasan túlteljesítenek. Egy szisztematikus szakirodalmi összefoglaló (Lauerék 2019-es anyaga) például 128 kutatást áttekintve arra jutott, hogy óvodában még nincs jelentős különbség, hat–nyolc éves korban viszont elkezd nyílni az olló” – magyarázza a szakember.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az említett Santa Barbara-i vizsgálat pedig arra is rámutat, hogy

a férfiak és nők között a legnagyobb különbség nem az agyi működésben, hanem a stratégiaválasztásban van.

A vizsgált személyek közül ugyanis a férfiak többsége a mentális térképért nyúlt, és irányok alapján tájékozódott, míg a nők nagy része a betanult útvonal lehetősége mellett tette le a voksát, így ha valami útközben megzavarta, nem tudott újratervezni. A nemi különbségek jelensége tehát létezik, emellett azonban fontos hangsúlyozni: rengeteg nő tájékozódik profi módon a legismeretlenebb helyen is, és sok férfi nem talál kiutat sokadszorra sem a kedvenc plázájából.

Szóval, ha nagy mentőövet most nem is dobtam nektek, akik rosszul választatok irányt, legalább a sorsközösség érzését megtapasztaltuk. Ne csüggedjünk, és ‒ bár azt nem mondom, hogy segítsük egymást, mert akkor nagy eséllyel egy lakatlan szigeten kötünk ki mind, ‒ merjünk kérdezni. Valahol, valamikor mindig ott lesz valaki, aki tudja a helyes irányt. Ha más nem, az okostelefonunk, vagy egy barát, családtag a vonal túlsó végén.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/serts

Széles-Horváth Anna