-

Aki ír, aki beszél, aki bármilyen módon kommunikál, kifejezi magát, a gondolatait, az érzelmeit, a véleményét, az számíthat a visszajelzésre. És ez így van jól.

Mostanában, amikor mi itt a WMN-en írunk számunkra minimum megkérdőjelezhető, de gyakran bosszantó, és olykor elítélendő megnyilvánulásokról, amelyekbe – ha akarjuk, ha nem – mindnyájan belebotlunk, akkor az egyik gyakori visszajelzés, amit kapunk, hogy miért foglalkozunk vele. Én miért foglalkozom Friderikusz Sándorral, aki botlásként említi a nemi erőszakot, miért a celebnőkkel, akiknek karrierjük egy pucsításba csúcsosodik ki, Szentesi miért foglalkozik azzal, hogy Bochkor szerint aki kövér, az megérdemli, hogy elhagyja a férje, D. Tóth Kriszta miért ír arról, hogy szerinte minden nőnek joga van eldönteni, hány gyereket vállal... vagy vállal-e egyáltalán.

Igen, azoknak, akik ezt a kérdést felteszik, igazuk van. Ki lehetne kapcsolni a tévét. Vagy áttekerni a rádiót egy másik adóra... vagy becsukni a szemünket, ha egy óriásplakát felé közelítünk az autópályán... vagy kikerülhetnénk azt, akinek a véleménye nem tetszik nekünk, esetleg eleve füldugóval és szemfedővel közlekedhetnénk.

Igen, igaza van annak is, aki azt írja: mindezeknél mennyivel nagyobb probléma, hogy vannak éhező gyerekek, hajléktalanok, létezik gyerekprostitúció, Japánban több mint hatszáz emberéletet oltott ki egy földrengés. Mit számít ezekhez képest egy ostobaságokat fecsegő Bochkor Gábor?

De hadd kérdezzek én is! Akkor, ha mi félretoljuk ezeket, ha úgy teszünk, mintha nem lenne, ha csak az igazán nagy problémákra fókuszálunk, akkor azok hamarabb megoldódnak?

Ha mi úgy teszünk, mintha a Kiss László-ügy nem lenne, attól lesz mit enni az éhező gyerekeknek? Több lesz a természeti katasztrófák túlélője? Megszűnik a gyerekprostitúció? És mivel ti nem tudtok válaszolni, visszaélek a helyzetemmel, és én magam adok választ: nem.

Ha foglalkozunk ezekkel, akkor változnak a dolgok? Igen… talán… azt reméljük, hogy a magunk szintjén, a magunk eszközeivel kell megpróbálnunk reagálni arra, ami szerintünk nem jó. Naivak vagyunk? Még az is lehet. Elábrándozunk róla, hogy talán azok, akiknek, akikről szólnak ezek az eszmefuttatásaink, talán egy pillanatra, egy aprócska pillanatra elgondolkodnak azon, hogy esetleg tényleg baromságokat mondtak, csináltak? Talán. De mi ezeket nem is annyira nekik, hanem inkább nektek írjuk. Mert azt hisszük, talán segítünk helyretenni, megérteni, de minimum árnyalni ezeket a megnyilvánulásokat. Vagy legalábbis alkalmat nyújtunk arra, hogy együtt bosszankodjunk. Vagy arra, hogy együtt ismerjük fel:

nem feltétlenül nekünk kell befogni a fülünket, ha valaki hülyeségeket beszél, hanem sokkal jobb lenne, ha az a valaki fogná be a száját.

Hogy ha mi nem foglalkozunk a nagy problémákhoz képest kis dolgokkal (mert azok kis dolgok), attól nem oldódnak meg a nagy problémák. Viszont ha a kicsikkel, a magunk szintjén foglalkozunk, akkor az akár a komoly dolgokra is hatással lehet.

Írtam egynéhány eszmefuttatást az elmúlt időben erre az oldalra. Nemritkán arról, hogy mi minden nem tetszik nekem. A visszajelzéseitekből arra következtettem, hogy a nemtetszésemmel nem vagyok egyedül. Sőt, hogy mi vagyunk többségben. Persze megkaptam azt is, hogy miért foglalkozom azzal, ami nem tetszik. De hát nem egyértelmű? Nem egyértelmű, hogy azért, mert hiszek a változásban? Hiszek abban, – és szerintem mi itt a WMN-nél mindannyian hiszünk abban, – hogy a szónak ereje van. És hiszek abban, hogy ha ezt az erőt megosztjuk veletek, akkor azzal nem elveszünk tőletek, hanem adunk nektek. Mert ez a lényeg. Hogy többek legyünk. És, hogy ne kikerülni tanuljuk meg az aszfaltra száradt szarkupacot, hanem vakarjuk le onnan egyszer és mindenkorra.

Na… csak sikerült ezt az írásomat is egy szép, patetikus gondolattal befejezni.

Kormos Anett