A bátyám leukémiában halt meg tizenöt évesen. Én kilencéves voltam akkor. Csak arra emlékszem, hogy a szüleim hazajöttek a kórházból, én kiszaladtam eléjük, és lelkesen újságoltam, hogy fagyit ettem. Anya nem válaszolt. Ezután minden törlődött. Nincsenek gyerekkori emlékeim. Nem is tudom, hogyan voltak képesek mindezt végigcsinálni a szüleim. Anya azt mondta, ha én nem lettem volna... vége lett volna akkor a világnak. Ők a munkába temetkeztek, aztán megszülettek a testvéreim. Én nem beszéltem a bátyámról. A szüleim azt hitték, minden rendben van. Pedig nem volt. Elméleteket gyártottam: elrabolták, felnőttként találkozni fogok vele. Gyűlöltem az orvosát, biztos voltam benne, hogy ő áll a rablás mögött.

Sok év telt el, míg megtanultam együtt élni ezzel, elfogadni a tragédiát.

Közben felnőttem, gyermekeim születtek. Egyszer a fiam, úgy nyolc–kilencéves korában, azt mesélte, hogy van neki egy őrangyala. Meditáció közben – melyet önállóan tanult meg – szokott vele beszélgetni, tanácsokat kér tőle. Nem vagyok spirituális alkat, bár nem zárkózom el bizonyos dolgoktól, de nem is vettem túl komolyan a történetet. Pár év múlva egy este, mikor a temetőből hazaértünk, a fiam szótlan volt, elgondolkozott. Mikor megkérdeztem, mi a baj, vonakodva válaszolt. Azt mondta: „Anya, most jöttem rá, honnan olyan ismerős nekem az angyalom. Ő a te testvéred! Nem tudtam mit mondani. Sírtam. Éreztem, hogy igazat mond. Boldogság töltött el, és megköszöntem a bátyámnak, hogy vigyáz a gyermekemre. A bátyám elmondta egy következő beszélgetésben: azért maradt itt, hogy megnézze, ahogy én felnövök. Aztán ő lett a fiam őrangyala, miután megszületett.

Fél éve halt meg az anyukám. A gyerekeknek nagyon nehéz volt elmondani, közel álltak egymáshoz. Másnap a fiam azzal a hírrel jött haza az iskolából, hogy találkozott Mamával. Ő a folyosón ült a padon, és sírdogált, amikor Mama odaült hozzá. Ezt mondta neki: „Eddig nem nagyon hittem el, amit meséltél, de most már tudom, hogy látod a lelkeket.” Az első döbbenet után teszteltem a gyereket. Közvetített közöttünk. Olyan válaszokat adott a kérdéseinkre, melyeket csak Mama tudott. Sokszor velünk van. Hétköznapokon, ünnepeken. A fiam egyszer csak szól, hogy: itt van Mama. Azt mondja a gyerekem, hogy Mama boldog, jól van, ősz haja újra sötét – amit a fiam korábban nem láthatott – és rajta keresztül kommunikál velünk.

Anyukám utolsó napjai mélyen beleégtek az agyamba és a lelkembe. Az utolsó lélegzete. Amikor utolsót dobbant a szíve. A ravatalon fekvő teste.

De tudni, hogy a lelke itt van, vigyáz ránk, figyeli az életünket... megnyugtató. Közben nagyon hiányzik. Szinte irigylem a fiam tudását, bár szerinte ez nagy teher. Látja őt, beszél vele, de nem tudja megölelni.

Azt mondja, az hiányzik a legjobban, hogy megölelje...

Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Alena Ozerova