Ma vagyok. Mi vagyok? Minden vagyok.

Fáradt, meghatott, elcsigázott... és tele hihetetlenül sok érzéssel.

Nemrég a szegedi Indóház téren, a Nagyállomás előtt segítettem a többi önkéntessel a menekülteknek.

Azoknak az önkénteseknek, akik már több mint három hete a saját szabadidejükből és erejükből áldozva éjjel-nappal kint segítenek a rászorulóknak. Miért? Hiszen pénzt nem kapnak érte... sőt, van, akiktől jó szót sem.

„Ti vagytok az új hazaárulók!" – mondta nekem egy szakállas úriember. Egy másik kommentelő a blogomban megjelent cikk és fotóm alá annyit írt, „ez az ellenzék photoshoppolt műve, az új agymosás" – és persze a még kevésbé kedves kommentárok: „libsi balos ostoba ribanc, majd téged is megerőszakolnak", és „menekültimádó degenerált."

Mégis, minden nap kint vannak. Kint vagyunk. Minden nap, reggeltől reggelig fogadják a menekülteket, a segítségre szorulókat, azokat, akik napok óta először csak a Nagyállomás előtti padra tudnak leülni és pihenni. Van, aki annyira erőtlen, hogy a kapott vizet, élelmet sem tudja rögtön elfogyasztani.

Életemben nem láttam még ennyire fáradt, megtört embereket, mint ott. Üres, megkopott, tompa tekintettel.

És jönnek az adományok minden nap. Mert három héttel ezelőtt összefogott egy maréknyi szegedi, és elkezdett az állomáson ételt osztani a menekülteknek. A néhány szendvicsből raktár lett, faház, ivókút, mosdók, több ezresre duzzadt önkéntesi- és támogatói csoport, és mindenhol kiemelt hír. Az önkormányzat is segített, ahogyan tudott.

Egyre többen és többen érkeztek. Ruhával, élelemmel, gyógyszerrel, tisztálkodószerrel vagy csupán a két kezükkel. Kaptak polcot, vízforralót, hűtőt, áramot, internetet. Mindenki adni akart. Mindenki segíteni akart.

Azoknak, akik minden nélkül indultak el az otthonukból. Azoknak, akik hetek óta nem ettek rendesen, nem tudnak semmit a hátrahagyottakról, és sírva fakadnak a hálától egy fogkefe láttán. Azoknak, akik hosszú idő óta itt esznek először főtt ételt, itt isznak tiszta vizet. Alhatnak nyugodtan a vékony szivacsokon. Takarózhatnak rendesen a hálózsákokkal. Ételt és ruhát kapnak.

Segítünk, ahogyan tudunk. Magyarul, angolul, fársziul, perzsául, arabul, valahogyan. Ahogyan sikerül. Van, aki ételt készít, más a gyerekekkel játszik, megint más tolmácsol. Ki mihez ért.

Sosem felejtem el azt a nagymamám-korú hölgyet, aki adománnyal érkezett. A kék Csepel bicikli kosarában néhány csomag keksz és pár doboz üdítő lapult. A hölgy pedig könnyezve kért tőlem elnézést, mert „csak ennyit" tud adni. Összeszorult a torkom miközben a kezét szorongattam, és arra gondoltam, miért ilyen ez a világ, hogy egy hatvan körüli néni, valakinek az édesanyja, a nagymamája, előttem szégyelli magát, amiért „csupán" ennyit tud adni? Nem mondtam semmit, csak elsírtam magam. Nem utoljára aznap.

Valahogyan mindig azt hisszük, hogy az a szörnyűség, amit a televízióban látunk és amiről olvasunk, az messze van.

Valakihez biztosan közel, de tőlünk messze, és ez a lényeg, nem? És talán néha szóba kerül, borzongva megjegyezzük, „hú, hát ez igazán szörnyű", esetleg megvitatjuk a fejleményeket, majd mindenki kortyol egyet a rozéjából... és valami más kerül szóba.

Most viszont itt van. A tévében látott emberek a határon vannak, a tévében látott emberek az Indóház téren vannak. Éhesen, lerongyolódva, iszonyatosan elfáradva. Országokon keresztül mennek, mindig csak előre. Egy palesztin úr azt mondta nekünk, ez a tizenhetedik ország, ahol eddig átbolyongott... és most először kap jó szót.

Amikor megtudta, hogy önkéntesek vagyunk, könnyezett a meghatottságtól. Mi pedig ott álltunk döbbenten, röviddel éjfél után, a faház ablakain beszűrődött a kinti lámpa fénye, mellettem Luca leeresztette az üdítős üveget. Csak néztük ezt az ötven körüli férfit, akinek elcsuklott a hangja... és elborzadtunk azon, hogy min mehetett keresztül, míg ideért.

Láttam családanyát három gyermekkel, aki javarészt gyalog jött Iraktól egészen idáig. A férje biológiatanár volt otthon, de sajnos egyre inkább veszélyben vannak az értelmiségiek, így az utóbbi években taxisofőrként kereste a kenyérre valót. Másfél évvel ezelőtt az ő városuk is veszélybe került, így a család egyik fele Németországban várja a többieket, már akik életben maradtak... Néztem ezt a hihetetlenül kedves, szerény, halk szavú nőt, aki egész éjszaka csak egyszer állt fel, kért egy kis kávét. Nem fogadott el magának semmi mást, csak a gyerekeinek. Mindent megköszönt százszor. Amikor megtaláltuk a rokonait, zokogott. Azt mondta nekem búcsúzóul – félig arabul, félig angolul –, azt szeretné, hogy a gyerekei ilyen felnőttek legyenek...

Arra gondolok, milyen elemi, hatalmas erő és rettegés kellhet ahhoz egy háromgyerekes édesanyának, hogy a szülővárosát, a szülőföldjét elhagyva vágjon neki gyalog az ismeretlennek.

Azokra gondolok, akik megállnak mellettünk, és azt kérdezik, „mit etetitek ezeket a büdös cigányokat?", és azokra, akik fekete bakancsban jelennek meg és inzultálnak minket.

Azokra gondolok, akik miatt nem mondhatom el egyikőjük nevét sem, és azokra, akik miatt a szívszorító pillanatokat, leveleket, rajzokat sem mutathatom meg nektek.

És azokra gondolok, akik hatalmas utat tettek meg. Olyan utat, és úgy, ahogyan mi azt el sem tudjuk képzelni. Akik mellett összeszorul a torkom, amikor a gyerekek sebeit látom, akik mellett gombóc van a torkomban.

Azokra gondolok, akik már félig győztek. Nemsokára biztonságban lesznek.

És azokra is gondolok, akik segítettek. Akik odajöttek, ételt hoztak, vizet hoztak, befutottak pár órára, és adtak abból a kevésből, amijük van.

Akik állhatatosan, minden nap kimennek és ott vannak. Akik elkezdték az egészet, és azokra is, akik a háttérben segítenek. Ételt, italt, ruhaneműt adnak, megszervezik a beosztást, utánanéznek a fontos kérdéseknek. Tartják a kapcsolatot azzal, akivel kell.

Vannak, akik nem úgy gondolkodnak, ahogyan mi. Ezzel semmi probléma sincs, hiszen intelligens ember megérti a másik véleményét – vagy próbálja megérteni azt – még akkor is, ha nem ért vele egyet.

Sokan kérdezik, hogy miért nem a magyarokon segítünk? A hajléktalanokon? Rajtuk is segítünk. Aki kér tőlünk, az kap.

Miért csináljuk? Mert segíteni jó. Mert rettenetes lehet valami halottból, haldoklóból elindulni és a semmibe tartani. Mert senkinek sem kívánom, hogy átélje azt, amit néhányan azok közül, akikkel beszéltünk.

A faház az Indóház tér ütőere lett. Itt mindenki menedékre talál, legyen menekült, hajléktalan, vagy kérjen csak egy pohár vizet. Az önkéntesek segítenek.

Körülöttünk és a fejünk felett tovább dúlnak a politikai viharok. Ellenzék, betyársereg, köpdösések, g.cizések a Nagyállomáson, az interneten, ahogyan a támogatók hangját is halljuk. Ahogyan korábban is elhangzott: „más mondja a magáét, mi meg osztjuk a vizet". Ebben a plakátokkal, tüntetésekkel teli világban történik mindez, ahol legalább az a kis csoportnyi ember úgy tudott összefogni, hogy tényleg segítség lett a vége.

Itthon ülök már, csak néhány napig voltam Szegeden, a munka és az élet elszólított Budapestre. Jövő héten ismétlés. Kint már sötétedik. 
Azok jutnak eszembe, akik most is kint vannak. Azok, akik támogattak minket. És azok, akik tőlünk indultak tovább. Remélem, elértek oda, ahova szerettek volna. Együtt. Remélem, hogy mindenki megtalálta a menekülés közben szétszóródott családját.

És remélem azt is, hogy a gyerekeik, azok a kisfiúk és kislányok, akiket megismertünk, sosem fognak erre emlékezni, erre a rengeteg szörnyűségre és nélkülözésre, amit el kellett szenvedniük.

Büszke vagyok mindenkire, hihetetlenül. Erre a példaértékű összefogásra ebben a kicsi országban. Erre a néhány városra, ahol segítenek az emberek. Mindenkire. És hálás is vagyok. Mert itt nem a politika számít, bőven vannak olyanok is, akik elvben más oldalon állnak.

Az emberség számít. Hogy mi megőriztük ezt.

És mi számít még? A hálás mosoly az arcukon, amikor továbbindulnak innen.

Köszönöm. Köszönjük.


Meyer Eszter-Virág

 (Fotók: Tóth Ákos)