–

Ahogy azt Móricka elképzeli...

Pár hete egy barátnőmmel nevettünk azon, hogy milyen egyszerűen képzeltük ezt az egész párválasztás-dolgot annak idején: azt hittük, majd találkozunk valakivel, egymásba szeretünk, összeházasodunk, gyerekeket csinálunk, és élünk boldogan, míg meg nem halunk. Mindezt persze még bőven 30 éves korunk alatt terveztük abszolválni, de legalábbis úgy véltük, egy gyereknek minimum bele kell férnie addigra, hogy utána kényelmesen felkészülhessünk a következő ötre.

Bezzeg most… bár jelenleg mindketten boldog kapcsolatban élünk, az életünk köszönőviszonyban sincs azzal, amit anno terveztünk, ami persze nem baj – azaz nem kéne, hogy az legyen.

Nem ezt mutatja viszont, hogy mostanában rengeteg, szakértői véleménnyel alátámasztott kutatás lát napvilágot arról, hogy a házasok várható élettartama sokkal magasabb a szinglikénél, alacsonyabb köztük a depresszióval és más pszichés problémákkal küzdők száma is, magyarul: ha sokáig akarsz élni, méghozzá Xanax nélkül, házasodj meg mihamarabb, és lehetőleg hozz össze gyorsan pár gyereket is (akikhez aztán tutira nem kell Xanax). Ha nem teszed, nem csupán egy depressziós nyomi leszel, aki 65 éves kora előtt beadja a kulcsot, de ráadásul meg is bélyegeznek. Most mondjátok, hogy nem.

„Maradékok" Európa közepén

Itthon és más fejlett országokban (haha) ugyan (még) nem hívják a hajadon nőket „maradéknak”, „resztlinek”, de a társadalom ugyanolyan kevéssé tudja elfogadni a helyzetüket, mint Kínában. Csak mi nem mindig mondjuk ki. Illetve, de.

Kommentekben ezerszer olvastam már olyat, hogy egy szingli nő biztosan azért szingli, mert túl kövér/nincs rajta mit fogni, túl sokat válogat/minden hülyével szóba áll, nem tudja, mi kell neki/ijesztően határozott, kompromisszumképtelen/feladja önmagát, elhagyja magát/csak a külsejével törődik, unalmas háziasszony-típus/férfias üzletasszony-típus, és így tovább. Hát, nem csodás, hogy mindenki milyen pontosan tudja, mitől szingli a szingli? Vagyis bocsánat, tisztázzuk a kifejezéseket: nem szingli, hanem egyedülálló, ideiglenesen. Vagy pedig szingli, azaz tartósan egyedülálló, a saját döntéséből.

Komolyan, magyarázza már el nekem valaki, mi ezzel a baj, azon kívül, hogy fogy a magyar? (Amely helyzetnek persze nem az lenne a megoldása, hogy ész nélkül szülésre ösztökéljük a nőket, és folyamatosan bűntudatot keltünk bennük, hanem egy olyan környezet kialakítása, ahol nem kell azon agyalnom, miből fogom eltartani a kölkömet, de ez egy másik kérdés.) És ami még jobban érdekel:

miért alapvetés, hogy ha egy nő egyedül van, arról kizárólag ő tehet?

Honnan tudja a videóban szereplő lány anyja, hogy a lánya nem túlságosan okos és felvilágosult-e ahhoz, hogy minden hülyével szóba álljon? Már szokásom idézni Szentesi Évit a szerkesztőségi ülésekről, és ezúttal is az ő szavai jutnak eszembe, amikor felvetődött ez a téma: „Mi ez a hülyeség? De hát nekem nem kellenek ezek a helyzetek!”.

Tényleg nem értem, miért nem merül fel ez a kérdés soha a férfiaknál, miért nem várja el tőlük senki, hogy csak állapodjanak már meg valaki mellett, az ég szerelmére, miért nem rója fel nekik senki, ha akár negyven-ötvenéves korukig is válogatnak? Tudom, ilyenkor van az, hogy előjönnek a nők fránya biológiai korlátaival...

A nők viszont emellett még emberek is, nem csupán szülésre programozott robotok, emberek, akiknek vágyaik, céljaik, álmaik és baromi nehéz döntéseik vannak.

Nem gyűlöletbeszéd

Mielőtt rám sütné valaki, rásütöm magamra: feminista vagyok, vagyis, még inkább: humanista.

Az ember a fontos számomra, nem pedig az, hogy nő vagy férfi, de a fenti kérdések akkor is emésztenek, mert nap mint nap szembejönnek valahogy. Újságcikkek ezrei foglalkoznak azzal, mikor kellene/ illene férjhez menni, szülni – már várom, hogy a válás ideális időpontjára is érkezzenek javaslatok, mert ez a REND... így, nagybetűvel, és aki ettől eltér, azt kiveti magából a közösség. Maradék lesz, resztli, „sheng nu”, mehet a város szélén épülő szingli-szükséglakásokba, fizethet szingliadót, ehet szinglikenyeret.

Nem értem, és nem is akarom megérteni, miért tesszük ezt egymással.

Miért sírja el magát a 34 éves barátnőm, hogy már összeroskad a számonkérések súlya alatt, pedig higgyem el, mást se akar, mint egy rendes párkapcsolatot, de egyszerűen nem talál.

Egy másik barátnőm úgy fogalmazott, régen volt becsülete a „nagynéni-típusoknak” is, amilyennek néha ő is érzi magát: ők, az egyébként mélységesen tisztelt és nagy becsben tartott vénkisasszonyok vigyáztak a gyerekre, segítettek a ház körül, merthogy általában együtt laktak a család többi tagjával, és ezzel senkinek nem volt semmi gondja. Miért ne lehetne most is hely az ilyen nagynénik számára, ha a szingliség mellett döntenek, miért kell mindenképpen „resztlinek” érezniük magukat?

De tényleg, miért?

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Den Rozhnovsky